Szerző: Lotte
Van nekünk egy nagyon egyszerű, ütött-kopott, poros kis játszóterünk a faluban. Egy mászóka, két hinta, meg egy kontúrtalan homokozó - alig látni hol végződik a játéknak szánt rész, s hol kezdődik a természet adta homok és por körülötte. Fű tán sose nőtt itt, de a melegtől még a tavaszi kis zöldes gaz is kikopott. Olyan hely, ahol a tikkasztó nyárban egyszerűen megáll az idő.
Tegnap délután arra jártunk. Nem volt nagy forgalom, egyetlen fiatal nagymama terelgette két év körüli kislány unokáját. Szóba elegyedtünk - két idegen a senki földjén.
Hamarosan sok mindent megtudtam róla, elmesélte egész zátonyra futott életét. Egy szem lányában pedig, akit maga nevelt, ismétlődni látszik a kudarc: őt is otthagyta a férje, félrelépett, aztán kész. Most együtt él három generáció: nagymama, anya és a kislány. Patakzottak a könnyek.
Nehéz volt bármi okosat, vigasztalót mondani. Két magányos fiatal nő keserűsége, akik minden gesztusukkal tükröt tartanak egymásnak, miközben rajtuk egy mit sem értő kislány felnevelésének felelőssége. És az anyagi bizonytalanság körülményeinek sorolása csak ezután következett: a 74 ezer forintos dadusi fizetés és a gyes mellett, bérelt lakásban, kocsirészletet nyögve napról napra telik-múlik az idő.
Mit is mondhat az ember? Meghallgatja a másikat, vele érez, kérdez, s próbál adni valamit saját magából. Igazán nem változik semmi, legfeljebb a pillanatnyi keserűség oldódik egy kissé. Aznap estére talán kevesebb lesz a feszültség az otthoni konyhaasztalnál.
De ha nincs sűrűre szőtt családi, közösségi háló, ami felfog és nem enged lezuhanni, ha nincs kire számítani, kinek elsírni a bajokat, s ha nincs honnan erőt meríteni az új reggelekhez, elveszettek vagyunk mind. Az élet két végső pontja között ugyanis egymásra vagyunk utalva, felelősek vagyunk egymás jó vagy rossz sorsáért, miképp azért az ócska játszótérért is, ahol legalább a szél görgette szemétért vagy a rozsdás szögért igenis - minden reménytelenség ellenére - le kell hajoljunk.
Van nekünk egy nagyon egyszerű, ütött-kopott, poros kis játszóterünk a faluban. Egy mászóka, két hinta, meg egy kontúrtalan homokozó - alig látni hol végződik a játéknak szánt rész, s hol kezdődik a természet adta homok és por körülötte. Fű tán sose nőtt itt, de a melegtől még a tavaszi kis zöldes gaz is kikopott. Olyan hely, ahol a tikkasztó nyárban egyszerűen megáll az idő.
Tegnap délután arra jártunk. Nem volt nagy forgalom, egyetlen fiatal nagymama terelgette két év körüli kislány unokáját. Szóba elegyedtünk - két idegen a senki földjén.
Hamarosan sok mindent megtudtam róla, elmesélte egész zátonyra futott életét. Egy szem lányában pedig, akit maga nevelt, ismétlődni látszik a kudarc: őt is otthagyta a férje, félrelépett, aztán kész. Most együtt él három generáció: nagymama, anya és a kislány. Patakzottak a könnyek.
Nehéz volt bármi okosat, vigasztalót mondani. Két magányos fiatal nő keserűsége, akik minden gesztusukkal tükröt tartanak egymásnak, miközben rajtuk egy mit sem értő kislány felnevelésének felelőssége. És az anyagi bizonytalanság körülményeinek sorolása csak ezután következett: a 74 ezer forintos dadusi fizetés és a gyes mellett, bérelt lakásban, kocsirészletet nyögve napról napra telik-múlik az idő.
Mit is mondhat az ember? Meghallgatja a másikat, vele érez, kérdez, s próbál adni valamit saját magából. Igazán nem változik semmi, legfeljebb a pillanatnyi keserűség oldódik egy kissé. Aznap estére talán kevesebb lesz a feszültség az otthoni konyhaasztalnál.
De ha nincs sűrűre szőtt családi, közösségi háló, ami felfog és nem enged lezuhanni, ha nincs kire számítani, kinek elsírni a bajokat, s ha nincs honnan erőt meríteni az új reggelekhez, elveszettek vagyunk mind. Az élet két végső pontja között ugyanis egymásra vagyunk utalva, felelősek vagyunk egymás jó vagy rossz sorsáért, miképp azért az ócska játszótérért is, ahol legalább a szél görgette szemétért vagy a rozsdás szögért igenis - minden reménytelenség ellenére - le kell hajoljunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése