A parti kezdetben felülmúlta legvérmesebb reményeimet is. A lányok a maguk szociálpozitív módján cseszegették egymást, amibe egy túlképzett waldorf mamának esze ágában sincs beleszólnia. Beteges gyorsasággal rendezték vitáikat (ezek a waldorfos gyerekek brutálisan jók konfliktusmegoldásban), s elhatározták, hogy sütit sütnek. Mármint igazit és egyedül: joghurtból, kefírből, kakaóból és molylepkés daráltkekszből.
Adtam nekik még tojást, sütőport és lisztet, némi csokit, és olajat. Még rá sem eszméltem, hogy no most kerültem szopóágra, s a lányok olyan sütit rittyentettek, amilyet nekem még sosem sikerült. A gondot nem a feltúrt konyha jelentette, a konyhaparti előtt sem voltak túl rózsásak az állapotok. A vendégkislány azonban tejallergiában szenved, minimális tejtermék elfogyasztása is hasmenés formájában bünteti őt és környezetét. Ezért aztán nekiálltam muffint sütni, hogy a vendégnek is jusson valami finom falat. Még pont időben esett be hozzánk egy unokatestvérke, aki nem csak tejtermékeket, hanem tojást sem ehet, így neki külön elkészítettem a muffin tojásmentes változatát. Ojókámat a sütés-főzés közepette egy sarokban találtam összetört lélekkel, mert őt a csajok kihagyták a kotyvasztásból (ő még kezdő játékos a nagy waldorf meseszőnyegen, hosszú és göröngyös út vezet a farkastörvények elsajátításához). Így aztán vele is sütöttem egy adag joghurtos süteményt, hiába van lazázós napom, mégis csak az én kölykömről van szó.
A sütik elkészültek, a lányok izgatottan jelentek meg a konyhában. Túrórudi darabokkal a szájukban. Tejallergiás barátnőcske is. Kérdésemre, hogy hány túrós rudacskát loptak ki a hűtőből, amíg én a hipoallergén süteményekre koncentráltam, nem tudtak válaszolni. Vagy nem akartak. (Egy waldorfos gyerek rendszerint nem tud számolni, vagy pedig úgy tesz, mintha nem tudna.) A vallatás közepette véletlenül betoppant még egy unokatestvér, aki semmilyen allergiában nem szenved, viszont nemileg fogyatékos, vagyis fiúból van. A csapatnyi lány azonnal kiközösítette. Miközben a zokogó kisfiúnak saját kezűleg bombáztam szét lakásunk utolsó vállalható négyzetmétereit egy gigaberuházással járó kuckóépítés kedvéért, a lánycsapat betúrta a joghurtos sütit, a hipoallergén muffint pedig megetette a kutyánkkal. S mivel minden látszat ellenére némi felelősségérzet szorult belém, miután bevallottam waldorf anyunak, hogy szemefénye nagyjából egész nap tejtermékeket zabált, felajánlottam, hogy nálunk aludhat a kislánya, a következmények ne az ő szakdolgozat írását veszélyeztessék. Ha szar, érjen nyakig alapon nekem már úgyis mindegy volt, mert menet közben egy barátnő kétségbeesetten hívott telefonon, hogy vállaljam be éjszakára a kislányát.
Szerencsére Embernek estére kimenője volt, úgyhogy amikor éjszaka hazabotorkált, csak annyit észlelt, hogy a hitvesi ágyban több gyerek hever az ideálisnál, ez nálunk nem újság, s keresett magának egy üresebb ágyat a házban. Másnap reggel azonban megszeppenve húztam meg magam, amikor szembesülve a kőkemény valósággal rájött, hogy a délutánra szervezett kerti partihoz se a lakás, se a kert és se a felesége nincs olyan állapotban, hogy botrány nélkül lebonyolítható lenne.
A kertiparti egyébként jól sikerült.
Az allergiás kislánynak kutya baja sem lett.
A gyerekek pedig tényleg remekül eljátszottak. Főleg amikor labdáztam velük, társasoztunk, tündérruhába öltöztünk, bújócskáztunk, játszótérre mentünk, színeztünk, vetítettem és meséltem nekik.
A lazulásra meg ráérek akkor, amikor végre kinyitnak azok a nyüves gyermekmegőrző intézmények, én pedig elmehetek a munkahelyemre egy kicsit megpihenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése