Szerző: Lotte
Nem elejtve a megkezdett nyanyás vonalat, hadd "nyanyajogjak" most én is egy kicsit. Az okot pedig egy elemi dolog, a köszönés és annak fogadása körüli kulturálatlanságunk kultúránk szolgáltatja.
Egyre nagyobb találati arányban vallok ugyanis kudarcot a mindennapi élet e triviális frontján. Most nem az ikeás módin, a lépten-nyomon való tegeződés problematikáján akarok lamentálni, itt még legalább tetten érhető egymás létének tudomásulvétele. A kéretlen tegezés viszonylatában még nem nézik egymást levegőnek a a köszönésre "ítéltek", legfeljebb a nyelvi finomságok, az emberi viszonyok árnyalatai válnak kontúrtalanná és szegényessé.
De sűrűsödő tapasztalataim szerint, mintha tömegesen kezdene terhes lenni egy "Jó napot kívánok!" vagy egy "Szia!" kinyögése is. Faluhelyen is jó ideje nem természetes már, hogy minden egymás mellett elhaladó megemelje a kalapját (kivegye a fülhallgatóját) vagy kivágjon egy "Pálinkás jó reggelt"-et. A városban pedig végképp így van ez, pedig még a sétáltatott kutyák is megszaglásszák, megugatják egymást, ha elhaladnak egy másik eb mellett. Nem mondom, hogy nincsenek személyes frusztrációim a köszönés kapcsán, mert évek óta küzdök magam is azért, hogy végre háromból három gyerekem köszönjön a szomszéd néninek vagy a szerelő bácsinak, ne csak az, amelyiknek épp úgy tartja a kedve. De azért még nem adtam fel a reményt, hogy ezt az első tíz életévük alatt sikerül ezt beléjük nevelni.
Vannak viszont felnőttek, akik egyenesen az individuum elleni sérelemként élik meg már azt is, ha egy embertársuk olyan közelségbe kerül hozzájuk, hogy köszönni illenék, nemhogy annak verbális tudomásulvételét. Akadnak, akik szemlesütve, bajszuk alatt harapnak el valamit köszönés gyanánt (miután nem érteni pontosan mit is dünnyögnek, rosszindulatúak még akár szitokként is értelmezhetnék), mások sziszegnek vagy fejük ingatásával, szembogaruk apró villantásával esnek túl a kínos procedúrán és adnak a külvilágnak életjelet.
De szép számmal járnak közöttünk olyanok is, akik egyszerűen negligálják a köszönést és annak fogadását. Ez valaha még vérig való sértést, örök haragot jelentett, manapság mindennapos bosszantó jelenség. A legfurább, mikor az ember próbál a belé nevelt (idejétmúlt?) udvariassággal érthetően, kedvesen köszönni, a másik meg néz rá, látszik, hogy fel is fogja létezését, majd összeszorítja a száját és erőnek erejével hallgat. A köszönni igyekvő lenne ilyenkor láthatatlan?!
S vajon milyen lelki folyamat játszódhat le eközben a némaságot választóban? Fakirmát, házi pszichológusunkat hívnám segítségül, neki mik erről a szakmai meglátásai? Vajon nagy csalódások, kudarcok vagy épp mizantróp érzelmek és szörnyű szorongások gomolyognak a lelkekben, mikor egy lépcsőházban, egy üzletben, a munkahelyi folyosón vagy az uszoda öltözőjében bennszakad az a fránya köszönés? Nehéz megfejtenem.
Egyre nagyobb találati arányban vallok ugyanis kudarcot a mindennapi élet e triviális frontján. Most nem az ikeás módin, a lépten-nyomon való tegeződés problematikáján akarok lamentálni, itt még legalább tetten érhető egymás létének tudomásulvétele. A kéretlen tegezés viszonylatában még nem nézik egymást levegőnek a a köszönésre "ítéltek", legfeljebb a nyelvi finomságok, az emberi viszonyok árnyalatai válnak kontúrtalanná és szegényessé.
De sűrűsödő tapasztalataim szerint, mintha tömegesen kezdene terhes lenni egy "Jó napot kívánok!" vagy egy "Szia!" kinyögése is. Faluhelyen is jó ideje nem természetes már, hogy minden egymás mellett elhaladó megemelje a kalapját (kivegye a fülhallgatóját) vagy kivágjon egy "Pálinkás jó reggelt"-et. A városban pedig végképp így van ez, pedig még a sétáltatott kutyák is megszaglásszák, megugatják egymást, ha elhaladnak egy másik eb mellett. Nem mondom, hogy nincsenek személyes frusztrációim a köszönés kapcsán, mert évek óta küzdök magam is azért, hogy végre háromból három gyerekem köszönjön a szomszéd néninek vagy a szerelő bácsinak, ne csak az, amelyiknek épp úgy tartja a kedve. De azért még nem adtam fel a reményt, hogy ezt az első tíz életévük alatt sikerül ezt beléjük nevelni.
Vannak viszont felnőttek, akik egyenesen az individuum elleni sérelemként élik meg már azt is, ha egy embertársuk olyan közelségbe kerül hozzájuk, hogy köszönni illenék, nemhogy annak verbális tudomásulvételét. Akadnak, akik szemlesütve, bajszuk alatt harapnak el valamit köszönés gyanánt (miután nem érteni pontosan mit is dünnyögnek, rosszindulatúak még akár szitokként is értelmezhetnék), mások sziszegnek vagy fejük ingatásával, szembogaruk apró villantásával esnek túl a kínos procedúrán és adnak a külvilágnak életjelet.
De szép számmal járnak közöttünk olyanok is, akik egyszerűen negligálják a köszönést és annak fogadását. Ez valaha még vérig való sértést, örök haragot jelentett, manapság mindennapos bosszantó jelenség. A legfurább, mikor az ember próbál a belé nevelt (idejétmúlt?) udvariassággal érthetően, kedvesen köszönni, a másik meg néz rá, látszik, hogy fel is fogja létezését, majd összeszorítja a száját és erőnek erejével hallgat. A köszönni igyekvő lenne ilyenkor láthatatlan?!
S vajon milyen lelki folyamat játszódhat le eközben a némaságot választóban? Fakirmát, házi pszichológusunkat hívnám segítségül, neki mik erről a szakmai meglátásai? Vajon nagy csalódások, kudarcok vagy épp mizantróp érzelmek és szörnyű szorongások gomolyognak a lelkekben, mikor egy lépcsőházban, egy üzletben, a munkahelyi folyosón vagy az uszoda öltözőjében bennszakad az a fránya köszönés? Nehéz megfejtenem.
Én egy egyetemen dolgozom,és néha megdöbbent,ahogy a hallgatók üveges szemmel levegőnek nézik a tanszéken dolgozókat.De mentségükre szóljon,hogy az elmúlt 10 év alatt csökkent a számuk,talán eljövendőben egy szép,új,udvarias világ.:)
VálaszTörlésA második gyerekem-9 éves fiú-,mostanában bárhova bemegyünk,határozottan és harsányan hatalmas "Jó napot kívánok!"-kal köszön.Öröm látni ahogy az emberek először megdöbbennek,aztán elmosolyodnak,és ők is hangosan visszaköszönnek neki.:)
De jó ezt olvasni!!!
VálaszTörlésHát sajnos elszomorító, de nem a jelenség, hanem az, ami mögötte van: egy szociálisan és kulturálisan is megbomló társadalom, amelyet már az elemi kommunikáció sem képes összetartani. Talán a "falvak mélyén" ez nem jellemző, de a "falvak mélye" talán már nem is társadalom része.
VálaszTörlésAmikor a mostani kis társasházunkba költöztünk,a mi utcánkban sem volt divat a köszönés.De pár év alatt ,kitartó optimizmusunk édes gyümölcseként lassan faluvá avanzsálódott a környék.Így néha azon kapom magam,hogy céltudatosabban törekszem az udvarról a bejárati ajtónk felé,ha nincs mondjuk 20 percem,hogy meghallgassam az átalakult közösség valamelyik idősebb képviselőjét.:-)))
VálaszTörlés(de a petykapadot azért még megveszem a kapunk elé:-)
Kedves Lotte, ahol én most önkéntes száműzetésem töltöm, ott még dívik a meghajlás kultúrája is. Tegnap éjjel voltam annak szemtanúja, amint - azt hiszem - egy alsó vezető és a beosztottja kikísérték a taxihoz a középvezetőjüket. (Így lehetett, mert a sűrű meghajlásokkal búcsúztatott ember igen egyszerű taxiba szállt be.) Éjfél körül járt már, de a társadalmi elvárások működtek - azonban abban is biztos vagyok, hogy a kopás itt is erőteljes. Egy ilyen esetet láttam ugyanis.
VálaszTörlésMi is próbálkozunk az utcai közösségteremtés generálásával,ami a gyerekek "menjünk ki a ház elé biciklizni!" vágyából táplálkozva alakult ki. Már van egy kimondottan erre a célra használatos kisszékem, amire kiülök egy fröccsel a kapunk elé, míg nézem fel-le karikázó porontyaimat. Közben utcai "fogadóórát tartok", az erre járókkal cseverészünk. Eleinte fura volt így "lemesztelenedve" kitelepülni, most már szórakoztat.
VálaszTörlésAz önkéntes száműzetés bizonyára a Távol-Kelelten lehet valahol. No, az még egy izgalmas világ lehet!
Fakirmát, a házi pszichológust eszi a penész, hogy őt már az ikeában sem tegezi minden eladó. Amúgy meg azt gondolom, hogy nem azért nem köszönünk egymásnak, mert bunkók vagyunk. Hatalmas a vágyunk arra, hogy figyelhessünk egymásra és ránk is figyeljenek, csak zavarban vagyunk, mert a mai világban nem tudjuk, mi ennek a helyes formája. A köszönés körül pedig tényleg teljes a zűrzavar. Én azt tapasztalom, hogy ha elég magabiztosan és nagy vigyorral üdvözlök valakit (még ha nem is a legmegfelelőbb formában), az emberek többsége hálás és rendszerint megtoldja még egy-két kedves mondattal. Szerintem az emberek szörnyen magányosak, és rosszkedvűek, de majdnem mindenki kapható egy kis szociális simogatásra. A bunkók meg le vannak tojva, szerintem mindig is voltak, akár köszöntek egymásnak, akár nem.
VálaszTörlésEgyetértve a rosszkedvűek, magányosok kiéhezettségével, azért sztem jóval több a neveletlen és valahogy érzelmi fogyatékos ember, mint korábban. Elég, ha a közlekedésben tapasztaltakra gondolunk, nem fogyatkoznak a pofátlanul besurranók,az értelmetlenül előzgetők, az idegbetegmutogatók,akik elhiszik, hogy ők és csakis ők léteznek a világban.
VálaszTörlésItt a belvárosban van egy olyan aggasztó jelenség, hogy nem hogy a személyem nem indukál semmilyen reakciót (mint pl köszönés), de a fizikai kiterjedésem sem. Vagyis, ha nem ugrom félre, akkor elsodornak, letaposnak, fellöknek. Jellemzően külföldiek, és jellemzően férfiak csinálják ezt, de magyarok is lelkesen kezdik átvenni.
VálaszTörlésMég egy szemvillanáson sem látszik, hogy esetleg mérlegel a pasas, melyikünk tér ki, jön, mintha ott se lennék, a tempója sem változik.
Szerintem ez önelégült arrogancia, de legalább is annak hat.
van egy "mese"ami vhogy úgy szól,hogy egy város szélén élt egy Bölcs ember.Egyik nap arra járt egy vándor és azt kérdi tőle.
VálaszTörlés-Milyen emerek lakják ezt a várost?
-Milyen emberek lakták azt a helyet ahonnan jöttél?-kérdezett vissza a bölcs.
-Hát nagyon rendes kedves emberek!-hangzott a válasz
-Akkor is itt ilyen emberek laknak!
Telt múlt az idő és ismét egy vándor vetődött el a bölcs lakhelyéhez.Kérdi tőle-
-Miyen emberek lakják ezt a várost?
-Milyen emberek laktak ott,ahol eddig éltél?-kérdezett vissza a bölcs
-Gonosz ,Acsarkodó emberek.-hangzott a válasz
-Hát akkor bizony itt is ilyenek élnek!
Sok igazság van a tanító célzatú mesében, de ez alapján nem létezik csak szubjektív valóság, nem tudom, tagadhatjuk-e az objektív létezést? Filozófiai alapkérdésig jutottunk...
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlésBizony, nem mindig olyan a fogadj Isten, mint az adjon Isten...
VálaszTörlés