Újévi terhesnapló - testesedő intellektus

Szerző: FiloSzofi

31. hét

+ 8,5 kg (volt karácsony előtt, de lesz az már 10 is)

Illustratio by Eline Van den Broeck

Jó régen írtam, mert egy ideig igazán nem történt semmi. Kicsit béna lány, aki éppen terhes - nem lett volna túl szórakoztató, vagy akár tanulságos történet. Aztán felpörögtek az események.

Úgy a 29. hét táján például elvonszoltam magam arra a bizonyos nagyfelbontású ultrahangra a Klinikára. Ki is dobtak, mint macskát szarni. Ekkor esett le, micsoda álszent duma volt, hogy jó az, ha megnézik, nincs abban semmi. (Tudni annyit lehetett, hogy a baba veséi nem egészen voltak egyformák a 19. héten.) A doktornő a napnál világosabban mondott el mindent azzal, ahogy üvöltözött velem: mit képzelek, mit keresek itt ILYENKOR! Tessék terhesgondozásra menni, nekem ezzel semmi dolgom!

Egy darabig törtem a fejem, vajon miért volt korábban olyan borzasztó fontos, hogy megnézzék a babát, most pedig miért vált egyszerre képtelen ötletté. Mikor rájöttem, majdnem köptem egyet az undortól.

A szorongásom viszont csak növekedett, hogy megint le fognak szúrni, amiért nem vettem ezt az akadályt, megint én leszek a rossz diák. Mostanában folyton úgy beszélnek velem, mint egy gyenge képességű tanulóval.

Nem ez az egyetlen terület egyébként, ahol sajnálattal tapasztalom, hogy az idő semmit nem old meg helyettem. A felnőtt dolgok nem teremnek meg maguktól. Mindig is fostam az egészségügyi intézményektől, a rendelőktől és orvosoktól, de azt hittem, hogy egy harmadik gyerekét váró harmincas nő már ezen tulajdonságai jogán túl van bizonyos fajta szorongásokon. Hát nem.

Szerencsére a vihar magától lecsendesült, a legutóbbi orvoslátogatáson a dokim hozta a régi formáját, amiért korábban kedveltem. Nem volt szidalom, sem számonkérés, a doki elővette szuggesztív, megnyugtató hangfekvését, amivel levenne a lábamról, ha nem feküdnék már amúgy is a vizsgálóasztalon. Ha ez a helyzet egyáltalán lehet kellemes, akkor így lehet az. Megnyugtató hang a belső szerkezetemet dicséri, milyen jól tart a méhszáj, milyen szépen alakul itt minden egy könnyű szüléshez. Ezt nagyon tudja ez a doki, ha akarja. Mások szerint orvosnak is egészen kiváló, de én szeretném, ha továbbra is csak a lélekmasszírozó képességeire lenne szükségem.

Elkezdtem viszont aggódni a testi fejlődés helyett Kistesó intellektuális képességeiért. Az előző gyerekeim ugyanis pontosan olyan beállítottságúak lettek, amilyen én a terhesség alatt voltam. Bú leginkább Kant és német idealizmus, valamint vallásfilozófia előadásokat hallgatott, és efféle könyveket fogyasztott velem együtt. Közben megismerte egy vizsgaidőszak pörgését is, amikor egész rendszereket kell néhány falással eltüntetni az agyban. Meg is látszik rajta. Fí már egy egészségesebb, és kiegyensúlyozottabb szellemi klímában növekedett:  részese volt boldog visszatérésemnek a gyerekirodalomhoz, de azért kapott még a komoly szellemi táplálékból is.

Sara Pulver

Szegény Kistesó ellenben intellektuális és érzelmi leépülésem korában fogant. Nem volt említésre méltó könyv, amit végigolvastam volna, legnagyobb filmélményem idén a Harry Potter, és az intézményekkel való jellemzően frusztráló viszonyom uralkodott el a magánéletem fölött. Para. Nemcsak azért, mert esetleg nem lesz Nobel díjas, de a boldogságra való képesség elengedhetetlen eleme szerintem némi szellemi, érzelmi cizelláltság.

A legfurcsább, de nagy ajándék, hogy bár sosem jelentett túl sokat az év vége, mivel más számítás szerint rendeződik ciklusokba az életem, most, január 1-jén, mintha nyomasztó felleg oszlott volna el fölülem. Tényleg. Hiába nem készültem semmiféle számvetésre, sem pedig fogadalmakra, összeállt bennem a kép, hogy ez egy nyomott év volt, és most valami új, valami frissebb következik. Fura. De így legyen.

Van tehát még két hónapom Kistesó méhen belüli lelki és intellektuális kikupálására. Másra lassan úgysem vagyok képes, mert diszkrét kis hasam is el- vagy felszabadult, és az utóbbi két hétben legalább kétszeresére növekedett. Na, most aztán igazán terhes vagyok, nem várandós, meg efféle szépelgések.

Az utolsó ugrabugrám a pécsi vendégszereplésem volt advent harmadik hetében. Ott még igazi párductest voltam a mostani totyogó pingvinhez képest. Ezt azoknak mondom, akik ahhoz tudnak viszonyítani. És már csak rosszabb lesz. Tudatommal a karácsonyra kapott jógabérletbe próbálok kapaszkodni, igyekszem egy légies bálna magam elé vetített képével azonosulni.

A könnyed mozgású, energikus bálna ideájának eléréséhez viszont lassan fel kellene hagynom az evéssel. Kivéve persze a rost-, ásványi anyag- és vitamindús zöldségek és gyümölcsök rágcsálását. Nemcsak azért mert a növekvő hasam egyre mokányabb alapra épül (pont mint a gyurmafiguránál), hanem mert egyszerűen nem fér el bennem a fölösleg. Az apró, de finom dolgok pedig fél napra a torkomba küldik a gyomorsavat.

A program a következő két hónapra tehát egyértelmű:

- Differenciált és színvonalas érzelmi és intellektuális élet

- Tápanyag és vitamindús étkezés minél kisebb térfogatba sűrítve

- Heti több jógaóra

Mindez azonban nem síkfutásként képzelendő el, a pályán elszórva különböző akadályok találhatók:

- az óvoda

- a megfelelő iskola kiválasztása Búnak

- a szülés gyakorlati megszervezése (hol?, kivel?)

- egy ingatlan adás-vétel és egy költözés menedzselése

Nem utolsó sorban pedig a pálya alá van aknázva a saját hülyeségemmel. Hogy hányra lépek rá, és hány robban fel alattam, előre nem kiszámítható.

Na, szerintetek hogyan fogok beesni a célba?

Ha értenék az ilyesmihez, és nagyon ráérnék,  írnék egy ilyen számítógépes játékot. Szerintem tök jó ötlet.