Szerző: Fakirma
Sosem rajongtam a krimikért: unalmasnak tartottam őket, ha pedig peregtek az események, azonnal elvesztettem a fonalat. Poirot-n és Miss Marple-en kívül mindössze Monk felügyelő hódította meg a szívemet, mázli, hogy hosszú távú memóriám deficitjének köszönhetően végtelenített körforgásban tudom élvezni őket.
Tavaly azonban a skandináv-imádatom segítségével legyűrtem a bűnügyi történetek iránti ellenszenvemet: a Tetovált lány három kötetét lenyúltam egy jóhiszemű rokontól. Hosszú évek óta először szippantott magába egy történet, égbekiáltó gazság, hogy a szerzője a harmadik kötet után fogta magát és meghalt. Röpke hűtlenkedésem után szomorúan tértem vissza a Poirot-Miss Marple-Monk mesterhármashoz.
Meglepődve fedeztem fel könyvtárunkban egy egész polcsort elfoglaló skandináv krimi sorozatot. Megvetően gondoltam a sok haszonlesőre, aki a Tetovált lány farvizén próbál evickélni, no meg a sok marhára, aki megeszi ezt a maszlagot. Rögtön meg is fogadtam, hogy IKEA ide vagy oda, én aztán egyetlen skandináv krimit se fogok többet a kezembe venni.
Amikor az Agatha Christie-életműnek harmadszor is a végére jutottam, valami üresség ütötte fel a fejét a lelkemben. Az jutott eszembe, talán tovább kellene lépnem, legalább a ponyva-művészet terén. Mentségemre legyen mondva, nem a könyvtár polcáról szedtem le Jo Nesbo bűnügyi sorozatának harmadik kötetét, hanem egy nagyon becses barátném nyomta a kezembe. Azt hiszem, a Vörösbegy nem forradalmian eredeti alkotás, de ez semmit sem von le élvezeti értékéből. Sőt, attól zseniális, hogy minden kommersz hozzávalóból épp annyi található benne, amennyi pont jól esik: jó sok furfang, filmszerűen pergő események, váratlan fordulatok, cseppnyi romantika, némi humor, sok-sok dráma, egy emberi gyengeségekben gazdag zseniális nyomozó, s a komolyság kedvéért súlyos társadalomkritika, s utazás a pszichopatológia birodalmába.
A Vörösbegyben kicsit túl sok a név, ráadásul a történet ugrabugrál az időben, úgyhogy az én esetemben még a szellemi kihívás sem maradt el. A keleti fronton játszódó II. világháborús sztorit kicsit untam és hatásvadásznak tartottam. (Ember szerint hülyeségeket beszélek, de az általam ismert háborús történetek rendszerint télen mínusz harminc fok környékén játszódnak, és mindig akadnak szép számmal, akiknek lefagy egy-két tartozékuk a nagy hidegben). A történet fő vonulata a norvég fővárosban játszódik napjainkban: sötét alakok, korrupt rendőrök, buta neonácik és háborús trottyok kavarják a szart olyan ügyesen, hogy szerintem nálam sokkal rafináltabb olvasók is néha vakvágányra tévednek. Külön öröm, hogy a fő gonosz nem lepleződik le a történet végén, így hát van miért nekivágni a következő Harry Hole kalandnak. Éppen ezt teszem, s amíg meg nem tudom, ki a gyilkos, addig eltűnök a blogról, mert képtelen vagyok letenni a könyvet. A Nemesziszben kevesebb a név, ráadásul az események kronológiai sorrendben peregnek, ezért különösen hálás vagyok az írónak. A történet itt is két szálon fut: miközben Harry Hole egy bankrablás-sorozat rejtélyein töri a fejét, meggyűlik a baja a cigány kisebbséggel is. Tulajdonképpen tök mindegy, miről szól, a lényeg az, hogy izgulhatunk sokat és minden második oldalon meg lehet lepődni. Ráadásul egyre több szerethető alak tűnik fel a színen, akiknek a személyes sorsukért is lehet aggódni. Nehezemre esik az önfeledt áradozás, de ez a könyv igazi remekmű.
Jó hír, hogy a sorozatból már kilenc könyv elkészült, s mivel írójuk leginkább Thaiföldön szereti átvészelni a telet, vélhetőleg szüksége van a pénzre, ezért még sok-sok jó krimit fog írni. Aggodalomra ad okot sajnos a szerző hobbija: Jo Nesbo ideje java részét Thaiföldön sziklamászással tölti, s izgulok, nehogy Stieg Larsson sorsára jusson.
A pasi egyébként rendkívül sokoldalú: ír, zenél, régen katonáskodott és közgazdászként is megállta a helyét. Gyerekkönyvekben is nyomul, állítólag nem is olyan rosszul. A Doktor Proktor Pukipora világsikert - erőltetett címe ellenére - hamarosan felveszem gyermekeim kötelező olvasmánylistájára.
A könyvet csak annak ajánlom, aki éppen nem akarja megváltani a világot, felületes élményekkel is beéri, vagy talán csak az éppen aktuális őrültek házát szeretné túlélni. Ilyen ambícióhoz tökéletes mankó a Harry Hole sorozat.
.
Amikor az Agatha Christie-életműnek harmadszor is a végére jutottam, valami üresség ütötte fel a fejét a lelkemben. Az jutott eszembe, talán tovább kellene lépnem, legalább a ponyva-művészet terén. Mentségemre legyen mondva, nem a könyvtár polcáról szedtem le Jo Nesbo bűnügyi sorozatának harmadik kötetét, hanem egy nagyon becses barátném nyomta a kezembe. Azt hiszem, a Vörösbegy nem forradalmian eredeti alkotás, de ez semmit sem von le élvezeti értékéből. Sőt, attól zseniális, hogy minden kommersz hozzávalóból épp annyi található benne, amennyi pont jól esik: jó sok furfang, filmszerűen pergő események, váratlan fordulatok, cseppnyi romantika, némi humor, sok-sok dráma, egy emberi gyengeségekben gazdag zseniális nyomozó, s a komolyság kedvéért súlyos társadalomkritika, s utazás a pszichopatológia birodalmába.
A Vörösbegyben kicsit túl sok a név, ráadásul a történet ugrabugrál az időben, úgyhogy az én esetemben még a szellemi kihívás sem maradt el. A keleti fronton játszódó II. világháborús sztorit kicsit untam és hatásvadásznak tartottam. (Ember szerint hülyeségeket beszélek, de az általam ismert háborús történetek rendszerint télen mínusz harminc fok környékén játszódnak, és mindig akadnak szép számmal, akiknek lefagy egy-két tartozékuk a nagy hidegben). A történet fő vonulata a norvég fővárosban játszódik napjainkban: sötét alakok, korrupt rendőrök, buta neonácik és háborús trottyok kavarják a szart olyan ügyesen, hogy szerintem nálam sokkal rafináltabb olvasók is néha vakvágányra tévednek. Külön öröm, hogy a fő gonosz nem lepleződik le a történet végén, így hát van miért nekivágni a következő Harry Hole kalandnak. Éppen ezt teszem, s amíg meg nem tudom, ki a gyilkos, addig eltűnök a blogról, mert képtelen vagyok letenni a könyvet. A Nemesziszben kevesebb a név, ráadásul az események kronológiai sorrendben peregnek, ezért különösen hálás vagyok az írónak. A történet itt is két szálon fut: miközben Harry Hole egy bankrablás-sorozat rejtélyein töri a fejét, meggyűlik a baja a cigány kisebbséggel is. Tulajdonképpen tök mindegy, miről szól, a lényeg az, hogy izgulhatunk sokat és minden második oldalon meg lehet lepődni. Ráadásul egyre több szerethető alak tűnik fel a színen, akiknek a személyes sorsukért is lehet aggódni. Nehezemre esik az önfeledt áradozás, de ez a könyv igazi remekmű.
Jó hír, hogy a sorozatból már kilenc könyv elkészült, s mivel írójuk leginkább Thaiföldön szereti átvészelni a telet, vélhetőleg szüksége van a pénzre, ezért még sok-sok jó krimit fog írni. Aggodalomra ad okot sajnos a szerző hobbija: Jo Nesbo ideje java részét Thaiföldön sziklamászással tölti, s izgulok, nehogy Stieg Larsson sorsára jusson.
A pasi egyébként rendkívül sokoldalú: ír, zenél, régen katonáskodott és közgazdászként is megállta a helyét. Gyerekkönyvekben is nyomul, állítólag nem is olyan rosszul. A Doktor Proktor Pukipora világsikert - erőltetett címe ellenére - hamarosan felveszem gyermekeim kötelező olvasmánylistájára.
A könyvet csak annak ajánlom, aki éppen nem akarja megváltani a világot, felületes élményekkel is beéri, vagy talán csak az éppen aktuális őrültek házát szeretné túlélni. Ilyen ambícióhoz tökéletes mankó a Harry Hole sorozat.
.
Van főgonosz? És nem lepleződik le? Kb. 2 éve olvastam a Vörösbegyet, és magával ragadott, de úgy emlékeztem, a gonoszt megtaláltuk. Na mindegy, majd add kölcsön a többi részt!
VálaszTörlésMi megtaláltuk, de Harry Hole nem. Én arra számítottam, hogy kiveszed nekem a könyvtárból a folytatást.
VálaszTörlés