Elfogadás vagy befogadás?

Szerző: Lotte    

Másodikos kisfiamnak van egy kis osztálytársa, Borika, aki más, mint a többiek: akadozva beszél, a mozgása nem koordinált, hamar el is fárad. A születése körül történhetett valami, talán oxigénhiányos állapot vagy valami hasonló, nem tudjuk pontosan. A kislány sokkal nehezebben veszi az akadályokat, mint társai, nehezen számol, olvas, tornaórán is gyakran meg kell pihenjen.

Borikának zsúrja volt nemrég. Sok gyerkőcöt meghívott, az én kisfiam is ott volt. Mikor a szülinap végén, a megadott időpontban ott toporogtunk a ház előtt, az anyukája behívott magukhoz bennünket, szülőket is. Mindannyiunk arcán ott volt az önkéntelen megrökönyödés, mikor egy ablaktalan, nyers beton aljzatú szuterénbe léptünk. A két helyiségből álló hajlék nagyon más volt, mint a többi gyerek otthona. A fiúk és lányok fel-alá futkostak, szemmel láthatóan remekül érezték magukat. 

Mi, szülők zavarban voltunk, s szemlesütve hívogattuk gyerekeinket, hogy későre jár, most már ideje indulni. Az anyuka kedvesen segített az indulásban, maradék süteményeket dugdosott a gyerekek zsebeibe. A kisfiamat és barátait elnyelték a középkategóriás családi autók. Hazafelé kérdezgettük őket, milyen volt Borikáéknál? Harsány jókedvvel mesélték, hogy "ez volt az eddigi legeslegjobb szülinapi zsúr!"

Néhány napja aztán formabontó szülői értekezlet volt az osztályban. A tanítónéni körben helyezte el a székeket, s nem ő beszélt, hanem minket, szülőket beszéltetett. Mikor Borika édesanyjára került a sor, elmondta, milyen nehéz kislányának az iskola, mennyit küszködnek egy-egy feladott olvasmánnyal, számolási feladattal. Aztán arról kezdett el mesélni, hogy a kislány mindennek ellenére nagyon szeret iskolába járni, jókedvvel indul el reggelente, mert befogadták és szeretik a gyerekek. Könnyes szemmel megköszönte nekünk, szülőknek is.
Szégyelltem magam és egyszerre boldog is voltam. Szégyelltem magam betokosodott felnőttségem miatt. Mert nem úgy vagyunk-e a legtöbben, hogy jólneveltségből ugyan elfogadjuk a MÁSikat, de igazi befogadásról, na, arról már szó sem lehet! Nem kerüljük-e el az alkoholista szomszédot, mert mi van ha hozzánk szól a liftben, és olyan büdös szegénykém, meg különben is, mit is mondhatnánk neki? Nem nézünk-e félre, ha már a harmadik hajléktalan mellett megyünk el az utcán? 

Ezek a másodikos gyerekek nem egyszerűen elfogadták egy tőlük sok tekintetben látványosan különböző osztálytársukat, hanem befogadták őt a játékukba, az életükbe. Nem illemből, vagy politikai korrektségből, hanem ösztönösen, minden kontrolláltság nélkül. Hogy is mondta Jézus: "...ha olyanok nem lesztek, mint  a gyermek..." Azt hiszem, van mit tanulnunk a gyerekeinktől.