Piros betűs töprengések

Szerző: Fakirma

Többek között az a bajom az ünnepekkel, hogy mindig elfelejtem, mit hazudtam a gyerekeknek az előző évben. Ráadásul hajlamos vagyok összekeverni, hogy éppen melyik kölyköm világképe mitikus, és melyik fejében oszlik már a homály. Az adventi ünnepkör különösen nagy kihívás. Még alig készítettük el az adventi koszorút, és azt a nyüves nyitogatós kalendáriumot (az idén nem voltam lelkileg annyira frankón, hogy képes legyek kilencvenhat csokival megtömött zoknit kiaggatni az ajtóra, vettem inkább négy kommersz bolti vackot), s máris itt a nyakunkon a december hatodika. Nem elég, hogy előjáték gyanánt meleg családias légkörben ki kell pucolni a mocskos bakancsokat, utójátékként pedig minimum egy gyerek összevissza rókázza a lakást (meleg, családias légkörben természetesen), a kettő között még meg kell küzdeni az aktuális Pirosruhás mítosszal is.

Télapó vagy Mikulás?

Eddig mi a Mikulás-hívők táborát gyarapítottuk. Krampuszmentes változatban. (A rénszarvas rendben van, de a vállalati ünnepeket idéző fekete kis dögöknél még az ablakokról fityegő világító műmikulások is pozitívabb életérzést hordoznak).

Idén viszont elbizonytalanodtam. A néptáncos Ági néni olyan szépen mesélt a Télapóról, hogy nem volt más választásom, a szívembe zártam az öreget: történt egyszer (úgy nagyjából hatvan éve), hogy Mikulás megbetegedett. Úgy érezte, már a végét járja, ezért aztán szólt a barátjának Gyed Maróznak, ugyan már, legyen olyan klassz srác, és ugorjon be a magyar gyerekekhez a puttonyával december hatodikán. A vén kommunista szívesen kihúzta a slamasztikából Mikulás barátját, hiszen ráért, a szovjet pajtásoknak csak karácsonyra kellett leszállítani a cuccot. Mikulásnak annyira jól esett a testvéri szeretet, hogy mégsem dobta fel a talpát, s azóta együtt hordják az ajándékokat. Szerintem szép történet, így aztán úgy döntöttem, felőlem akár jöhet hozzánk a Télapó is. Aztán kiderült, hogy a helyzet ennél bonyolultabb: idén nálunk egy harmadik versenyző is a ringbe szállt.

 Szent Miklós az oviból tört be hozzánk. A jószívű püspököt persze kedvelem, mindig is szerettem azokat a szenteket, akik oszlopon álldogálás és Jézussal való jegyességben járás helyett valami értelmes dologgal ütötték agyon az idejüket. Most azonban egyáltalán nem örültem, hogy belekontárkodik a mi egyébként is halabasza ideológiai alapokon álló ünnepünkbe. Már kedden gyanút foghattam volna a szülői körön, amikor az óvónénik óva intettek minket a piros ruhás mikulásoktól. Csodálkoztam ezen a nyilvánosan vállalt gerontofóbián, de igyekeztem felvenni a waldorfos ritmust, és bőszen bólogattam, illetve csóváltam a fejem. Szerdán aztán mindent megértettem: ovi után Királykisasszony ragyogó arccal újságolta, hogy náluk személyesen Szent Miklós járt kék ruhában és aranydiót hozott ajándékba. Ugyan kicsit perverz ügynek éreztem egy szent reinkarnálódását, a lényeg, hogy a gyerek boldog, így hát megvontam a vállam. Aztán amikor este tízkor a plafonig ragacsos konyhában Királykisasszony mézeskalácssütés közben elmesélte, hogy nekik az óvodában Szűz Mária sütötte a mézeskalácsot, visítani kezdtem. Feladtam a harcot,  ennyi szenttel még én sem tudok megküzdeni.

Másnap reggel azonban csak azért is betoppant hozzánk a Mikulás (fehér szakállal, puha pocakkal, dörmögő hanggal). 

Oké, tévedtünk, nem kellett volna. 

A fiúk már cipőpucolás közben tisztázták, hogy ők a rénszarvassal tovatűnő, éjszaka támadó típusban hisznek, és nem szeretnék, ha reggel egy igazi Mikulás ébresztené őket a kakaóval. Hülye bunkók, gondoltuk, még szerencse hogy van egy rakás gyerekünk, a kislányok bezzeg majd milyen boldogok lesznek.. Nem voltak azok, ellenben üvöltöttek, és egy játékboltnyi rózsaszínű unikornis kevés lett volna lelki békéjük helyreállításához, amikor megpillantották az ágy végében tébláboló rusnya piros vénembert. Igazság szerint én is sokkos állapotba kerültem. Magamhoz öleltem a zokogó gyerekeket, és hirtelen megértettem, hogy sosem szeretném a házastársi kapcsolatomat pajkos szerepjátékokkal feldobni. A katasztrófahelyzetet végül egy Mikulás-sztriptíz enyhítette. Azóta a kislányok hülyére röhögik magukat a felismeréstől, hogy az ő Apucájuk véletlenül felvette magára a Mikulás ruháját.

Szóval idén se született meg a tuti sztori, viszont megint megúsztuk maradandó lelki sérülések nélkül. Ráadásul egy egész évünk van eldönteni, feldobjuk-e a piros ruhát a Waterára és behódolunk Szent Miklósnak, avagy etetjük tovább gyerekeinket a mikulásos maszlaggal.

Viszont itt a nyakunkon a karácsony: Jézuska, Angyalka vagy Anyuapu?