A felelősség ára

Szerző: Lotte   

Péntek reggel, munkába menet hallgattam a rádióban a miniszterelnököt, aki arról (is) beszélt, hogy a parlament döntésével konszolidálják az ötezer fő alatti településeket, azaz az állam kivétel nélkül átvállalja az eladósodott önkormányzatok adósságát, s azok "tiszta lappal" folytathatják majd életüket. Sok kistelepülés küszködött a maga előtt görgetett adósságlabdával, többségük valóban önhibáján kívül került a bénító, kétségbeejtő helyzetbe, mert működésük biztosításához volt szükségük hitelekre. Végre fellélegezhetnek.

Az állami gondoskodásról való híradás bennem mégis kínzó lelkiismereti problémához vezetett. Történetesen épp egy négyezer-ötszáz lelkes Pest megyei településen élek. Idestova hét éve annak, hogy a község megválasztott települési képviselőjeként határozottan érveltem az ellen, hogy falunk egy - teljes éves költségvetési keretösszegét meghaladó, magyarán egy lépésből 100% feletti adósságot generáló! - kötvénykibocsátással vermelje el magát. (Hab lett volna a tortán egy többéves halasztott részletfizetés, amellyel a következő ciklust terheltük volna meg - unfair módon, miközben minden évben eleve hiány volt, és minekünk sose lesz ipari parkunk, bevételünk. A köztéri szobor meg a kút pedig nem fial.)

Hiába szerettünk volna mindannyian szép, szökőkutas főteret, jobb, járható utakat, a lelkiismeretem (és még néhány képviselőtársamé) élénken tiltakozott egy ilyen felelőtlen lépés ellen. Az országos politikában pedig ez időtájt a féktelen eladósodás járta. Az sem tetszett, s józan háziasszonyként az "addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér" elvét képviseltem. Sok kemény, pártálláson is túlmutató vita és álmatlan éjszaka után sikerült megakadályozni a nyilvánvalóan kilátástalan eladósodást. Inkább lefestjük majd a régi padokat, s virágültetéssel szépítgetjük a teret. Nem lesz díszburkolat, meg szökőkút, de talán egyszer jobbra fordul majd a világ, s akkor felelős gazdálkodás mellett (sz)építkezhetünk. Így gondoltuk hét esztendeje.

Most pedig hallgatom a hírt, és azt érzem, történelmi esélyt szalasztottunk el az adott helyzetben nyilvánvalóan felelős magatartással. Ha hét éve a több százmilliós hitelfelvételi konstrukciót megszavazzuk, ma a gyerekeink egy szebb, élhetőbb faluban járnak oviba, iskolába. Nem éreztük helyesnek, nem engedtük. S mi történt? A gazdaság továbbra sem virágzik, ráadásul falunk számára úgy tűnik, elúszott a nagy lehetőség. Akik pedig felelőtlenül kockáztattak, elhúztak mellettünk. Mi nem hazardíroztunk. És nem hiszem, hogy az én kis falum helyzete egyedülálló lenne.
Értjük, értjük a lépést, ráadásul azt mondja mellé a miniszterelnök, hogy soha nem lesz még egyszer ilyen adósságrendezés. Tehát innentől már tényleg nincs több esélyünk...
Hát mit mondjak most? Jó lenne, ha a felelősségnek jutalma is lenne, nemcsak ára!