Anyanyelvi töprengések

Szerző: Lotte

A hosszú hétvégén úgy alakult, hogy tágabb családi körben több nyelvészeti témájú beszélgetést folytattunk egy kis vidéki kiruccanás közben. Ki kell ábrándítsalak benneteket, ezek nem magasröptű diskurzusok voltak (bevallom, még az is szerepelt a témáink között, hogy vajon a p...a szó jelentése pontosan mely testrészt illeti, kiderült meglehetős zavar uralkodik a fejekben e tekintetben.) De mentségünkül szolgáljon, hogy ez a beszélgetés már a sokadik pohár bor után zajlott, s megelőzte egy komoly vita, melynek kereszttüzében a "pontosjé" és "az elipszilon"  problematikája állt. Az apropót az szolgáltatta, hogy másodikos fiam írt egy - egyébként szerintem zseniális - mesét (már a felütés  is ígéretes: "egyszer tojt, hol nem tojt, élt egyszer egy madárcsalád..."), mejlyben körülbelül ilyen sújlyú hibák hemzsegtek. Sorra kilyjavítgattuk, s mindenki felidézte, milyen nehézségekkel is járt annak idején megtanulni, melyik szóban melyik betűt is használjuk. 

Erre Ő (gyermekeim apja) feltette a kérdést: "miért nem töröljük el végre a mihaszna ly-t?", hiszen kiejtésbeli különbség - ha volt is valaha - ma már nincs a két betű között. A jé hang egy, minek kétféleképp jelölni? A család - jó magyar szokás szerint  - azonnal két pártra szakadt.



Maradók és haladók érveltek az "ly" mellett és ellene. Nem tudtam kibújni a bőrömből, s a maradók táborát erősítettem, no nem azért, mintha funkcionálisan vélném igazoltnak az "ly" létét - tényleg nem érzem a kiejtésbeli eltérést - de esztétikailag, "ly"-os irodalmon felnőve, elfogadhatatlannak érezném hirtelen száműzését a nyelvünkből. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a nyelv változó valóság, s természeténél fogva az egyszerűség irányába fejlődik: így tűnt el az utcza szóból az a z, s minél korábbi nyelvemlékeket veszünk elé, annál több ma már nem használatos formációra akadunk.
Következetes helyesírási rendszerünk legfontosabb kivétele a jé hang kétféle jelölése, az ly ugyanis a köznyelvből kipusztult, de a helyesírás valami rejtélyes oknál fogva megtartotta. Kérdés, szabad-e eltörölni  puszta kényelmességből vagy őrizendő a hagyományokat, megtartásra érdemes? Picit utánanéztem, s azt találtam, hogy Lőrincze Lajos egy 1950-ben készített felmérése szerint a megkérdezett pedagógusok 70%-a szívesen fogadta volna az ly eltörlését, míg a '70-es évek elején Pásztor Emil kutatása szerint a megkérdezett tanárképzős főiskolai hallgatók 73%-a mellette foglalt állást. Nesze neked, segítség!
Mindenesetre egyelőre él és marad, s ha már anyanyelv és nem apa-, a családunk is megkegyelmezett az ly-nak, melyet a nők védtek legnagyobb hévvel. Ultima ratio: hogy nézne ki családunk egy részének származási helye így leírva: "Erdéj"? Ugye, hogy szörnyű?
De ha már nyelv, tegyünk még egy kis gondolati kitérőt a nyelvhasználat minősége felé. Sajnos, a zaklatott életmód nem kedvez a nyelvnek, hisz a zaklatott idegállapot gyakran talál levezetési pontot a kevéssé ildomos kifejezések használatában. Visszagondolva a gyerekkoromra, családunk nyelvhasználata is romlott, igénytelenebb lett a rendszerváltás óta, olyan szavak nyertek polgárjogot, melyeket korábban ki nem ejtettünk a szánkon.
És ha már anyanyelv, annak gondozása is anyai felelősség  (is) lenne. Nem állok jól az ápolgatásban, de vannak szavak, amelyeket rendszeresen javítok, ha a gyerekek használnák. Ilyen például az étel/evés szó szinonimájaként használt kaja/kajálás kifejezés. Nem, nem és nem!
De vajon mit tehet egy törekvő anya, ha ilyen plakátokba botlik?