Terhesnapló 1/2 - Alíz Csodaországban

Szerző: FiloSzofi

16. hét

+ 1, 5 kg

 A többi adat az előzőekhez képest nem változott.

Alice in Wonderland

Az előző beszélgetésünk végére nem elhanyagolható következtetésekre jutottunk a szenvedés és jóllét egyidejűségét illetően. Azt mondtuk, a terhesség akár a hosszútávfutáshoz is hasonlítható. No, én sosem voltam maratonista alkat, hál'Istennek, ebben sem. Az én távom csak harmad olyan hosszú. Hogy pontosan mekkora, a poszt végére kiderül.

Lassan elérkezett a nyár vége, és az első komolyabb ultrahangvizsgálat ideje. Ekkor már nem csak a Te testi mivoltod, hanem a magzaté is előtérbe kerül. Eddig csupán a léte, és legfeljebb a holléte volt vizsgálat tárgya, most azonban az orvos, miként a szabó, méretet vesz róla. A legfontosabb méretek az ülőmagasság, és az a bizonyos nyaki redő. A nyaki redő normál érték (3mm) feletti vastagsága utalHAT fejlődési rendellenességre. Na, ez a bizonyos feltételes mód tudja családok tömegeit őrületbe kergetni . Nekem szerencsém van, ez a parahajó nem szokott felvenni, és szerencsém van, mert tényleg rendben is volt minden.

A vizsgálatra egyedül mentem, ráadásul trolival, amit amúgy sosem használok. Kétgyerekes anya ritkán mászkál ám csak úgy, egyedül, ismeretlen vonalakon. Különösen nyáron, amikor állandóan egy kupacban vagyunk. A busz átszelte a Vadpestet, mindenféle ember, babakocsis anyuka, nyugdíjas pár, dolgára igyekvő szállt le és fel. Akkor elképzeltem, hogy nincs is gyerekem, csak ülök ezen a buszon, valahova tartok én is. Biztos nem nem arra gondolnék, hogy nincs gyerekem. Valahova igyekeznék, valami egész más szövetbe tartozna ez a szál, ez a mai nap, ez az utazás. Néztem a testemet, a karomat a kapaszkodón. Még egész fiatal. A test még nem döntötte el, miről maradt le eddig, és mi vár még rá. Bizonyára a lelkem is valahogy hasonlóan érezne. Fura, hogy az is Én lennék....

És akkor végtelen hála és boldogság öntött el, hogy valami már mégiscsak eldőlt,és visszaúszhatok egy szilárd pontig a folyamban: van családom, két és háromnegyed gyerekem, mozdíthatatlan kövek a megtett út mentén.

A kórházban átestem az Aliz teszten, ami azt jelenti, hogy az ember objektíve megbizonyosodik róla, hogy ő Ő, és nem valaki más. Nem bolondultam meg, ez Caroll ötlete volt, és gondolom sokan ismeritek. Aliz, a Fehér Nyuszi után ugorva egy más világba csöppen, és mindenféle csodálatos dolog történik vele. Ekkor szeretné megtudni, hogy aki ilyesmiket csinál, valóban Aliz-e. Ezért próbálja elsorolni, amit Alizként biztosan tudott. Nem nagyon sikerült neki. De én, amikor rémülten menekültem egy liftnek látszó ajtó elől, ami gombnyomásra éleset szirénázott, és egyszuszra vágtáztam fel a másodikra, ahol percekig rángattam kétségbeesve egy sötét folyosó zárt ajtaját, amire ki volt írva, hogy ultrahang rendelés, akkor minden kétséget kizáróan magamra ismertem.

A bejárat természetesen máshol volt, ahol rezzenéstelen arccal hamarosan meg is jelentem. Néhány perc múlva ott feküdtem elérzékenyülve, és néztem a gyerekem. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én mindig görcsöltem kicsit az ultrahang vizsgálatoknál, ahol szokás elérzékenyülni, és az orvosok a helyzethez illő hangon búgják, hogy ott a kis szíve... Emiatt valójában nem is szoktam érezni mást, mint hogy "pipa, a gyerek rendben van, tudtam én ezt eddig is, de mondd ki, hogy közölhető ténnyé változzon."

Most viszont laza voltam és szétszórt, ezért őszintén megdöbbentem, és megrendültem, hogy minden porcikája kivehető, átlátszó kicsi ember, aki mellesleg vígan falatozik. De tényleg, úgy csinált,mint aki jóízűt harap egy vajas kenyérbe, és a falat magzatvíz a szemem előtt csúszott le a gyomrába. Mikor jóllakott úgy fordult a gerincem felé szundítani, ahogy a kinti emberek szoktak a fal felé.

Eközben azt is megtudtam,  hogy a méhlepény még helyezkedik, kicsit odébb kell csúsznia, amit meg is fog tenni, de addig lehetőleg nem szabad terhelni. Ez a vándorlás az oka az időnkénti gyenge vérzésnek, ami picit aggasztott, mert ilyenem sosem volt. Később, a terhesgondozáson úgy fogalmaztak, hogy tegyem fel a lábam, és nézzem a tévét. És közben egyek gyümölcsöt. Pár hét alatt rendeződik a helyzet, ez normális. Jó, jó, de ez egyben szomorú ítélet is: viszlát bicikli! De ne legyek telhetetlen.

Pár nap múlva megérkezett az első terhességi ajándék: mint meleg vér, úgy öntött el a boldogság, a hormonális tűzijáték okozta szentimentalizmus. Napokig az 56 pizsamát néztem, és puszta élvezetből végigsírtam. Azóta is tervezgetem, hogyan fogok gyorsan, biztos megélhetést nyújtó vállalkozásba fogni, hogy meggyőzhessem a férjemet egy negyedik gyerek feltétlen helyéről a családunkban. A meglévő gyerekeimbe ellágyultan szerelmes vagyok, ami visszahozta a régi GYED-es korszak egymásra hangoltságát. Az utolsó, zaklatott, kissé szétesett időszak után olyan ez, mint a balzsam. Ők is érzik, és sokkal többet mondanak, mint máskor, közelebb vagyunk, és szinte fürdünk egymás társaságában. Nem hiszem, hogy ez torz látásmód lenne. Ezek az érzelmek, ezek a csodák mindig itt vannak, tudunk is róla, csak nem merünk hozzá ennyire közel menni. Talán el sem bírnánk. Talán nem is csinálnánk többé semmit, csak szüntelenül örvendeznénk a létezésen.

Sokan erre a spirituális célra hajtanak meditációval, lelki gyakorlatokkal. Hát tessék: a terhesség készen hozza mint egy doboz bonbont, ajándékba. El kell tenni kincsnek földibb időkre. Visszatérve Alizhoz: Csodaországba akkor lehet átjutni, mikor a tükör kemény üvege tüllfüggönnyé változik, és áthatolhatóvá válik. Hát a terhesség is valami ehhez hasonló pillanat. 

Alice in Wonderland

A következő napló már szinkron időben játszódik majd, vagyis utolértem önmagam. Egyben beléptem végre valahára a második, dinamikus korszakba. Viszlát rosszullét, viszlát nyavalygás!