Terhesnapló különkiadás

Szerző: FiloSzofi

Igen, itt van, ő az, a várva várt új szereplő, aki egyelőre a Kistesó semleges nevet viseli. Úgy tíz hetes lehet, de a története már sokkal korábban kezdődött, amikor elkezdem várni rá - na de erről majd később.

Nem ezt a bejegyzést szántam egy napló kezdetének, hanem egy igazi, jól megtervezett kezdetet, amilyen azoknak a történeteknek van, amelyeknek egyértelmű, hogy ki a szerzője. Milyen értetlen és nehézfejű voltam! Hiszen egy efféle történetnél ez teljességgel és eleve lehetetlen.

Ebben a történetben, úgy tűnik én vagyok a lépéshátrányban mozgó szerző. Most is nekem van szükségem rá, hogy mint egy csónak peremében megkapaszkodhassak úszás közben. Hogy kidughassam a fejem a vízből, amíg kifújom magam, és szétnézzek egy kicsit.

Amellett, hogy sokkal könnyebb lehet harmadik gyerekként elindulni erre a világra, nekem azért sikerült jónéhány csomaggal nehezíteni az útját szegénynek. Nem egy terv, gondolat, ígéret és vállalás kezdődött úgy a fejemben, hogy "ha majd terhes leszek", vagy "akkor már úgyis terhes leszek". Amikor az első, majd a második ilyen függést feladtam, akkor fogant meg Kistesó, de még így is rengeteg teli szatyromat húzza maga után.

Általa akartam megszabadulni egy életformától, ami olyan volt nekem, mint sünnek a teknőspáncél. A páncél modernebb, meg formatervezettebb, nem ázik be, de hát a sün mégiscsak sün, neki tüskeruha való. A környezetem is teljes mértékben visszatükrözte ezt az érzést, csak távolról, és rövid időre sikerült a megtévesztés. Ismeritek azt az érzést, mikor az előttetek haladó nőnek félre van csúszva a szoknyája, látszik a zippzáron, és olyan jó lenne egyszerűen odamenni, és megigazítani. Na, pont ezt láttam a tekintetekben, ha rólam, meg a tevékenységemről volt szó. Én pedig egyszerűen szenvedtem, na, mint a forma, akitől almát várnak a homokozóban, pedig ő szőlő.

Szóval kellett egy elengedés, egy kis lazaság, nőies puhaság és itt ölelhetem, ha nem is a karommal Kistesót.

De a tervezgetéssel nem hagytam fel. A tervek egyik fele boldog mámorban született, ahogy kezdtek visszaszivárogni az ismerős ízű gondolatok, és lassan visszatérni látszik a régi szagom (lásd sün).
Ha már idétlen állatok, akkor még egy ürgéhez tudnám hasonlítani közelmúltbeli énemet: rémülten kémlel valamelyik lyuk szájánál: "hol vagyok?, minden oké?, nem jön senki? Nagy Bajuszos nem jár erre ürgét önteni?" Ideges rágcsálóorr, nyugtalan tekintet, ezt a napot is túléltük (A "túlélni ezt a napot" életforma a legveszélyesebb egyébként, eddig nem tudtam, de az önazonosságot, elveket és tartást nem nagy döntésekkel veszti el az ember, hanem ebben a létmódban.)

 

Megértitek talán, miért olyan felszabadító ezek után a saját bőrömben tervezni, a saját múltamat tovább építgetni, a saját fejemmel élni! Az a vicc, hogy végig tudtam, mi a helyes megoldás, mégis bele kellett menni egy kicsit az ellenkezőjébe, mondjuk úgy, slágerkifejezéssel élve, társadalmi nyomásra. Illedelmesen töprengtem hát néhány hónapot, hogy vajon elhagyjam-e a biztonságot nyújtó kalitkát vagy sem, Isten pedig ezalatt talán azon töprengett, miért nem hiszem el, amit tudok, és miért nem tartom a kezem azért, amit kérek.

Ellazultam tehát, teret adtam magamban a bizalomnak, és meg is jelent a két csík a terhességi teszten. De öt perc alatt elfeledkeztem a leosztásról, hogy melyik gyeplő van az én kezemben, és megint elszállt velem a ló, igaz, legalább az én jó táltosom. Elfeledkeztem a másik tényezőről, és hopp már szálltam is a nyeregből: két terhesség után pontosan tudhattam, hogy nekem a 2-3. hónap táján van a kritikus időszak, de ahogy a tavaszi allergiáról is minden évben elhiszem,  hogy á, nem lesz semmi, most sem számoltam vele különösebben.

 De jött, és leterített, és ernyedt kezemből szétgurultak az összegyűjtött színes kavicsok. Másfél hét félkóma normál hőmérsékleten, másfél hét teljes borulás a kánikulában. Forog a gyomrom, és forog a szoba, a fejem kocsonya, de már nem bánom. Itt nem én vagyok az úr. "Elolvadt a világ, de a közepén"....ülünk az Isten és én.

A képek Loxly Hollow munkái.