Hétfői adássszünet - Perjés Klárával

Szerző: Lotte

A Nemzeti Összetartozás Napján olyan rádióssal beszélgettünk, akinek  nemcsak egy ünnep a sok közül a mai, hanem munkájában is mindennapi valóság a magyarság össszetartozás-tudatának erősítése. 

A Hétfői adásszünetben Perjés Klárát, a Kossuth Rádió meghatározó egyéniségét, kiemelt szerkesztőjét, a Vasárnapi Újság és az Arcvonások című műsorok közkedvelt riporterét kérdeztük.

Az interneten kutakodva alig találtam valamit az életéről. Pedig egy ország ismeri, s tudja felidézni magában mély tónusú, jellegzetes hangját. Én kerestem rosszul, vagy Ön tényleg csak kérdez, s kevéssé válaszol? Jól érzi magát a kérdezett szerepében is?

Talán nem is nagyon kérdeztek. Az is lehet, hogy én húzódtam vissza. Egy rádiósból, aki nem nagyon tévézik, ritkán lesz a hétköznapokon is ismert ember. Ha felismernek, akkor meg nem igazán tudom kezelni a helyzetet. Pedig sokszor megszólítanak, ha beszélgetek valakivel, fölkapják a fejüket és örülnek nekem, kérdezgetnek. Dicsérik a hangom, a stílusom, így, meg úgy, meg amúgy… Igazából jól is esik, csak azt nem tudom, mit válaszoljak, legtöbbször egy ferde mosollyal csak annyit mondok: köszönöm. Megesett, hogy Erdélyben nem engedték kifizetni a szállodai számlámat, mondván, ne sértsem meg őket. Kaptam már disznótorost, egyszer 50 szál piros rózsával jelent meg egy rajongóm a Rádióban, naponta sok elektromos és postai levelet kapok, nem tudok ennyire válaszolni, ezért neveletlennek tartanak sokan.

Máskülönben otthon a családban, meg ismerősök, barátok között beszédes vagyok, szeretek nekik mesélni és mindent megbeszélni. Ha kezemben a mikrofon, az is más, akkor bátorságot kapok. 

Interjú egy kocsikészítő mester műhelyében

Egy helyen Márai Sándort idézi, aki szerint, ha az ember leül a mikrofon elé, „az a leggyönyörűbb benne, hogy egyszerre beszélgethet egyvalakivel és a világmindenséggel”. Ön szerint is igaz ez?

Ha Márai mondta, akkor igaz, de még az ellenkezőjét is elhinném neki, annyira elfogult vagyok iránta. Persze nem hiszem, hogy szó szerint gondolta, s nem a több milliárd fényévnyi távolságban lévő galaxisokról beszélt, hanem a rádiózás csodájáról, arról az intimitásról, ahogy a mikrofonon keresztül beszélgethetek akár egy ismeretlen emberrel is. Megszólíthatom, ő hallgat rám, figyel, lehet, hogy mondandóm egy sor gondolatot indít el benne, de az is lehet, hogy vitatkozik velem, nem lát és mégis együtt vagyunk.
Furcsa érzés, mikor vasárnap kora reggel végigmegyek egy falun – legutóbb a Felvidéken –, s a nyitott ablakoknál azt hallom, hogy engem, bennünket hallgatnak. Szembesülök vele, micsoda felelősség. Ezért izgult Márai Sándor is a mikrofonnál olvasás közben: „Hangom időnként megbicsaklott, elszorult.” Riadtan gondolta: ”aki ezt megszokja, nem ember.” Minden egyes felvétel, valamennyi adás előtt – évtizedek után is – izgulok, sohasem vagyok biztos, hogy sikerül megfognom a hallgatót, s csodálkozom azokon a nagyképű figurákon, akik a bugyuták bátorságával merészen ontják magukból a semmit.
  

Kányádi Sándorral Marosvásárhelyen

Beszélgetés közben, mondjuk, az Arcvonások készítésekor, szétszálazható az, hogy a riportalanyt figyeli, vagy azokra az emberekre gondol, akik majd mindezt hallgatják?

Nem nagyon lehet ezt szétválasztani, mindkettő bennem van, de őszintén kíváncsi vagyok arra, akivel beszélgetek. Természetesen voltam már, hogy úgy indultam el valahova, mintha nyúznának, a pokolba kívántam, hogy megint valakivel szóba kell állnom, mert aznap nem érdekelt semmi és senki. És mégis… történt valami, az első vagy a második percben? Ki tudja. Mi az, mit mond? És már érdekelt is a dolog. Aztán itt hátul, a tarkómban, mintha azok is súgnának, akik majd hallgatni fognak. Azt szoktam figyelni, mit akar ő, akihez betolakodtam. Mert nem normális dolog, nincs jogom bárkinek az életébe beleturkálni, csak úgy rátörni, hogy adja magát, de őszintén. Ezért először téblábolok egy kicsit, várom, mikor dobja az alany (utálom ezt a megnevezést) a mentőövet. Nemrégiben például Kabán, egy orvos-festőművészt kerestem. Becsöngetek, kijön, udvariasan, de mereven köszönünk egymásnak, ő zavarát palástolandó a kertjével dicsekedik. Kapok az alkalmon, akkor nézzük a kertet! Egy furcsa, jó magas fát mutat, amelynek egészen alulról mennek az ágai magasra, olyanok, mintha létrafokok lennének. Nem fut föl? – kérdezi, enyhe mosollyal a szája szögletében, de nem gonoszkodva. – Nem, már nem bírnék – válaszolok őszintén, s ezzel én adtam ki magam először, ezek után bármit kérdezhetek, mindenre válaszol.

Ha Önre gondolok, az értékhordozás, ami elsőként eszembe jut. Tálcán nyújtja a hallgatóknak a szépet, a jót és a maradandót. Nem kívánkozik olykor szórakoztatóbb, könnyedebb vizekre?

Nem vagyok olyan véresen komoly. Szeretem a humort, mindig tudok nevetni. Szinte nincs olyan portré műsorom, amelyben ne humorizálnánk egy kicsit. És újra élvezem a pillanatokat, amikor vágom az anyagot, hallgatom, és hangosan hahotázom. Talán szívesen eveztem volna szórakoztatóbb vizekre is, bár nem hiszem, hogy az könnyebb. Nagyon szeretem például rajzban a karikatúra műfaját. Kár, hogy ma elég ritka. Volt idő, amikor Marton Frigyes, a kabarésok akkori vezetője áthívott hozzájuk Búzás Andorral, meséljünk, merre jártunk, mit láttunk, vagyis tőlünk vették a poénokat. Persze, „hivatalból” nem tudnék állandóan röhögcsélni.

A sziklából is fakad élet. Fotó: Perjés Klára

Ha jól tudom, nem akart újságíró lenni, tanítani szeretett volna. Hogy lett a magyar-rajz szakos hallgatóból mégis a magyar rádiózás egyik meghatározó alakja?

Talán a sors akarta így, vagyis a Jóisten! A rádiózás előbb kezdődött az életemben, mint a tanári szakosodás. Harmadik gimnazista koromban rendeztek a Kazinczy Gimnáziumban Győrött egy „Szép magyar beszéd” versenyt. Nem én nyertem, de rám szavazott a győri stúdió bemondónője, Rigó Jánosné, akit csak Picinyemnek hívtunk. Megkért, hogy nyáron helyettesítsem a szabadsága alatt. Attól kezdve rendszeresen dolgoztam nekik, még vágni is ott tanultam meg, mégsem adtam fel tervemet, hogy tanár leszek. Érettségi után el is mentem tanulni Pécsre. Sokan biztattak, hogy menjek ott is be a stúdióba, biztos adnának munkát. Nem mentem, mert nem hívtak, és különben is, tanárnak készültem. Mi történt? Itt is harmadéves voltam, amikor üzentek, hogy várnak a stúdióban (valakinek Pesten eszébe jutott, hogy én már rádióztam), mert „disszidált” a bemondónő. Attól kezdve ott ragadtam, mellette még nappalin elvégeztem a főiskolát, aztán kaptam belsős szerződést. Ha akartam volna, biztos nem sikerül! Egész életemben így volt, amihez görcsösen ragaszkodtam, az nem jött be. Jött valami más, és abba kellett kapaszkodnom. Természetesen akkor már készültem Budapestre, végzettségem szerint magyar nyelv és irodalom-rajz szakos tanárként a kulturális rovatba indultam volna, de Vajda Ferencnek nem kellettem. Ám egyszer csak újból jött egy üzenet, Simon Ferenctől, a Falurádió vezetőjétől, aki megkért, menjek hozzájuk. Soroltam a kifogásokat, hogy én miért nem leszek neki jó, de nem engedett. Így lettem falurádiós! A Rádión belül lenézték ezt a területet, a vidéket semmibe vették. Azóta is utálom ezt a fajta fővárosiasságot, a könnyen leleplezhető álműveltséget – csodálom, hogy nem kaptak nyakmerevedést, annyira fennhordták az orrukat. Egy előnyöm származott belőle: senki nem kívánta a helyemet, eszükbe sem jutott kifúrni, s mikor már megtették volna, addigra úgy megvetettem a lábam, hogy nem tudtak feldönteni.

Ha jól tudom, édesapja 1956 után börtönben volt. Pályáját mennyiben befolyásolta a családi örökség?

Interjú Szovátán

Patrióta vagyok, nemzetben gondolkodom. Ez az örökség nem csak a pályámat, de az életemet határozta meg. Szerencsés vagyok, nekem nem kellett tanulnom, mi a magyar identitás, azt sem, mit művelt velünk Trianon, pár évesen tudtam, micsoda égbekiáltó igazságtalanság volt a kitelepítés, és pici gyerekként '57-ben láttam Apát, ahogy két rendőrhöz bilincselve vezették, rabtársaival együtt Székesfehérváron a Bíróságról a Megyei Tanács nagytermébe, hogy nagyobb legyen a kirakata a pernek. Öten voltuk testvérek, nővéreim – akik évekkel voltak idősebbek nálam – nem tanulhattak tovább felsőoktatási intézményben. Édesapám, amikor szabadult, tanár létére csak segédmunkásként dolgozhatott. Tudtam, mi a kommunizmus, éreztem a diktatúra szagát. Azt is tudtam, a haza nem azonos azokkal, akik uralják, és több annál, mint amelyet a határok bekerítenek. A Rádiótól jártam az országot, kerestem történelmünk szemtanúit, szociográfiai és dokumentumműsoraimban őket próbáltam megszólaltatni, és amint lehetett, átléptem a határt, gyűjtöttem az emlékeket Erdélyben, Felvidéken és a Vajdaságban – szlogenek nélkül is tudtam, hogy összetartozunk.  

A nemzeti érzelmű műsorkészítést nem minden rádióvezetés értékelte, volt már „száműzetésben”, kapott hideget, meleget is. Ugyanakkor 2000-től öt éven át adófőszerkesztője lehetett a Kossuthnak. Milyen volt vezetőnek lenni? Szerette?

Igen is meg nem is. Én mindig szerettem irányt adni a körülöttem élőknek, és élveztem, hogy adhatunk egy olyan arculatot az adónak, amelyet már rég szerettem volna. Sok új műsort indítottunk, könyveket adtunk ki a műsorokról. Szeretek alkotni, élvezem a kreativitást, és ha rá tudtam venni a többieket, akkor már repültem a boldogságtól. Részese voltam a munkának, nem csupán irányítottam, s ezt nagyon szerettem. A másik oldala ezeknek az éveknek undorító. Kötözködtek, gáncsoltak, betartottak, hazudtak rólam, aláírásokat gyűjtöttek ellenem, ha egy külsősnek nem hosszabbítottam meg a szerződését, másnap már azt vijjogták, hogy kirúgtam. De olyan hosszú ideje dolgoztam már itt, úgy ismertem az embereket, hogy valaki még meg sem tette, már tudtam, mire készül. Legszívesebben köptem volna sokszor, de jólneveltségem ezt nem engedte. 

Hogy bírta az ütközéseket?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen. Néha belefájdult a fejem, görcs állt a gyomromba, de aztán leráztam az egészet magamról, mint kutya a bolhát.

Az immár húsz éve létező Vasárnapi Újság munkatársa. Mióta dolgozik e markáns világnézetű csapatban?

Ötödik éve a Vasárnapi Újság felelős szerkesztője vagyok, ám előtte is – mint főszerkesztőhöz – hozzám tartozott. Tehát úgy tíz éve közelebbről is szemmel tartom, de riporterként is dolgozom bele, nem bírnám ki, ha a műsorkészítésben nem lennék ott. Másrészt lehet, hogy régimódi vagyok, de azt tartom, hogy az ember csak annyit követelhet másoktól, amennyit önmaga is meg tud tenni.

Borkóstoló, barátokkal

Tényleg, barátság is összefűzi az itt dolgozókat, vagy az értékközösség megáll a munkatársi kapcsolat határánál?

Nem, ez nem feltétlen barátság. Sőt, az ember, akihez közelebb áll, attól többet követel. Mondják, sokan tartanak tőlem, mert túlságosan szigorú vagyok. Való igaz, munkában nem ismerek tréfát. A legjobb akarat mellett is sikeredhet rosszabbra egy műsor, de mindent meg kell tenni, hogy ne így legyen. Nem tűröm a felkészületlenséget, a pongyolaságot, a lustaságot, a mellébeszélést!

Mi a nagyobb bravúr: kihúzni egy nyilvánossághoz nem szokott ember szájából a lényeget, vagy a profi kommunikátor politikusokat érdemi nyilatkozatokra bírni?

Embere válogatja, nem a beosztása. És nem nevezném egyiket sem bravúrnak, szakma ez, és nem cirkuszi trapézmutatvány. Persze, valami velünk született érzék kell hozzá, a többit meg lehet tanulni.

Tehát élete során keresztül-kasul járta az országot, a Falurádió munkatársaként, majd később is rengeteg helyen megfordult. A családi életét befolyásolta ez a feszített tempójú életmód?

Életformám lett a hivatásom, beépült a családi életembe, valaki vagy elfogad így, vagy sem. A fiam ebbe nőtt bele, kisebb korában többször jött is velem az utakra, ma is megesik, hogy elkísér, akkor fényképez vagy videót is készít. Aztán meghallgatja a műsorom, és rettentően elfogultan kijelenti, hogy nagyon jó volt. Az a szavajárása, hogy „ügyes vagy!”.

 Sokat utazott a határon túl élő magyar területekre is. Nemrégiben is részt vett egy az MTVA által szervezett képzésben, melyet határon túli újságíróknak hirdettek meg. Milyennek látja a médiában dolgozó fiatalokat s az őket felkészítő iskolákat?

A határon túli fiatalok már dolgoztak valahol a médiában. Őszintébbnek tűntek a hazaiaknál, nem voltak olyan manírosak, nem akartak utánozni senkit, de nagyon örültek a foglalkozásoknak. Az itthoni képzést nem tartom jónak, mert a kommunikációs és média szakok ontják a műveletlen, vagy félművelt gyerekeket. Eleve azok jelentkeznek ide, akik egy „komolyabb” szakról kiestek, és a szüleik elég pénzesek ahhoz, hogy beiratkozhassanak valahová. Jobbnak tartottam azt a módszert, ha valamilyen szakon próbáltak elmélyülni, s aztán például a rádiós műhelyekben tanulták meg a szakmát. Sajnos, ma már műhelyek sincsenek, magányos farkasok próbálnak előretörni. A ma bekerülő fiatalok pedig holnap már műsort vezetnek, mindenfajta tapasztalat, előzetes munka nélkül. Persze, vannak azért tehetséges, szorgalmas, szerény fiatal munkatársak is, akik még sokra vihetik. Szeretem őket és számítok rájuk.

A világ változását leképezi a média. Gyorsul a tempó, egyre magasabb az ingerküszöb, melyet újra és újra meg kell ugrani, hogy célt érhessen egy üzenet. Hogy érzi, Ön is változott a világgal? A nyelvezetet, a ritmust, a stílust hozzá kellett igazítsa a megváltozott körülményekhez?

A stílus ugye, maga az ember. Wacha Imre tanár úr azt mondta: a kérdés az, átjön-e a hang a mikrofonon, és ez volt az alapvető szempont régen is, ez kell, hogy legyen ma is. Amennyit változtam, alakultam, annyit a stílusom is, gondolom. Mert a mondandóhoz kell, hogy igazodjon az is. Nyilván, ahogy idősödtem, tapasztaltabb lettem, bátrabban élek merészebb nyelvi fordulatokkal, jobban érzem a műfajok ritmusát. Ám értetlenül hallgatom a sok nyafogó, selypítő, hadaró embert a rádiósok között is, akik felemelt hanggal kiabálnak a mikrofonba, azt hiszik, így könnyebben meghallják őket, és azt hiszik magukról, hogy így modernek. 

Egy dédelgetett műsoraként valósult meg 2004-ben, reggeli sugárzással  az Egy csepp emberség, melynek hanganyagából több sikeres kötet is megjelent. Egy pszichiáter egyenesen azt tanácsolta betegeinek, hogy reggel fél hétkor feküdjenek picit vissza és hallgassák meg az adást, így gyűjtve lelki muníciót az elkövetkező naphoz. Ha egyetlen műsort vihetne magával a Holdra, ez lenne az?

Nem vinnék magammal egyetlen műsort sem, az érdekelne, hogy mire lelnék ott? Talán arról tudósítanék, hogy megtaláltam az élet vizét, fölfedeztem az emberek nyomát! Máskülönben, egyáltalán nem kívánkozom a Holdra, kis lépéseim úgysem nagyok az emberiségnek, jó nekem itt a Földön!

Ön milyen idézetet választana, s mit üzenne most a hallgatóknak?

Mit választanék? Talán Reményik Sándort. Azok juttatták eszembe, akik között élt. A Boldogasszony zarándokvonattal Gyimesig jutottam. A történelmi Magyarország keleti határán találkoztam azokkal, akik segítettek helyreállítani a volt vasúti őrházat, a kontumáci kápolnát, kitatarozták gyimesbükki magyar iskolájukat, pedig bennük van a dilemma, ne írassák-e románba, hogy a gyermek már ne legyen kitéve annyi megaláztatásnak, mint a szülők. Gyergyószentmiklóson aludtunk, onnan indultunk a vonattal Csíksomlyóra. Néhányan a helyiek közül csatlakoztak hozzánk, egy kőműves férfi a feleségével velem szemben ült, s arról mesélt, ő is elindult a forradalom után Magyarországra, Pécs körül építkeztek, jól keresett, de amikor az első unokája megszületett, nem bírta tovább, az első vonattal hazament. Azóta kevesebb a pénzük, de együtt a család! Nem baj, ha a mai „céhlegények” nyakukba veszik a világot, hogy mindent megtanuljanak, amit csak lehet, mert ők aztán ha megalkották a „remeket”, hazajönnek. De miért indulnak el annyian mások? Tudják-e, mi vár rájuk? Nekik idézek Reményik Eredj, ha tudsz! című verséből két passzust:

„Eredj, ha tudsz…/ Eredj, ha gondolod,/ Hogy valahol, bárhol a nagyvilágon/ Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, / Eredj…

Eredj, ha hittelen /Hiszed: a hontalanság odakünn / Nem keserűbb, mint idebenn. / Eredj, ha azt hiszed, / Hogy odakünn a világban nem ácsol / A lelkedből, ez érző, élő fából / Az emlékezés új kereszteket.” 

Családi körben, a fiatal Perjés fiúkkal

Ha szeretne feltöltődni, mihez kezd? Van hobbija?

Elsősorban is, ha tehetem, kiszellőztetem a fejem: sütök-főzök, takarítok, bevásárolok, mosogatok, mosok, s közben kipihenem magam és ábrándozom. Aztán szeretek lustálkodni, csak nézni a plafont, vagy a konyhaablakon át a parkot. Ilyenkor órák telnek úgy, hogy észre sem veszem az idő múlását. Szeretek olvasni, mindenféle újságot, folyóiratot, meg leginkább esszéket. Aztán szeretek nagyokat kirándulni szeretteimmel és barátaimmal, sokat jártunk Krétán, a kőhegyek között, szeretem az ő szigorú, de ráérős életmódjukat, no meg a tengert, a végtelent! És a botütők bátorságával fotózgatok is. Ja, és szeretek játszani…

Bevett gyakorlattá kezd válni, hogy egy kedvenc zenével búcsúzunk riportalanyainktól. Ön milyen muzsikát szeret legjobban?

Mindenevő vagyok zenében, talán azért is, mert nem értek hozzá. Legjobban a népdalokat szeretem, sokszor énekelgetek is, az a baj, hogy hamisan. Az egyik legkedvesebb a Csitári hegyek alatt. De átérzem az egyházi énekeket is, olyan jó volt most hallgatni és énekelni a többiekkel Csíksomlyón a Boldogasszony Anyánkat. Közel állnak hozzám a hazafias műdalok, így a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország is. Talán a klasszikusok közül Bartókot szeretem legjobban, ő beépítette ezt a dalt a Concerto Intermezzo interrotto tételébe, stilizáltan. Gyönyörű. Ezt naphosszat hallgatnám.