Cinizmus és boroshordó

Szerző: Lotte

Ha ki kéne fejeznem egyetlen szóban, mi az, ami legkevésbé tetszik ebben a világban, s amit legjobban sajnálok, hogy menthetetlenül belenőnek a gyerekeim, valahogy mindig ugyanoda lyukadok ki. Ez a "valami" az uralkodó korszellem szülötte, annak önkifejeződése: a mindenhol jelenlevő és mindent elsöprő cinizmus.
A cinizmus életforma, egyfajta lelki önvédelmi fegyver. A cinikus ember ahhoz a nyaralótárashoz hasonlít, aki az üdülő strandján, füllesztő melegben ping-pongozva mindig csak lecsapni akar. Ésszerű és eredményes hozzáállás a részéről, de megöli a játék örömét. A szellemi leütés legjobb eszköze pedig a kigúnyolás és kinevettetés. (Umberto Eco óta tudjuk, milyen veszélyes játék is ez.)

Észrevettétek, hogy milyen kínos és szabálytalan, ha valaki fehéren-feketén mond ki valamit, akár érzelmet, akár gondolatot? Egyáltalán, mintha eltűnt volna a színek közül a fehér és a fekete. Talán túl komolyak ehhez a világhoz?
Ha valaki nem kever egy csipet lazítóanyagot a mondandójába (és az életébe), ha nem tesz pár kanál "nekem minden mindegy-et" és  nem morzsol egy adag "egyébként minden relatív-ot" vagy épp "minden úgyis ugyanolyan-t" a közlendőjébe (és a tetteibe), az menthetetlenül fogyaszthatatlanná, émelyítően szirupossá, vagy egyszerűen csak unalmassá válik a külvilág szemében. Elfordulnak tőle mint rendszeridegen furcsaságtól, hiszen nem illeszkedik a deal-be, taszít. A korszellem pálcát tör fölötte, és süllyesztőbe küldi.

A korszellem ugyanis rendre felszámolja a szélső értékeket. Minden jóba csempész több-kevesebb rosszat, ahogy minden rosszba is jót, ezzel gyakorlatilag lehetetlenné téve a valódi érzelmek megélését, az értelmes kommunikációt vagy építő kritikát. De miközben fürdünk a cinizmus langymeleg habjaiban, lassan túl is csordul a szánkon, s fulladozni kezdünk. Mert valami nagyon nincs rendjén: eltűnnek a közmegegyezésen alapuló gondolatok, nincs már közös nevező, kivész az adogatás öröme, a partnerség bizalma.
Cinikusnak lenni tanulható viselkedési mód, s még az "ántivilágban" szocializálódott idősebb generációkat is lassacskán utoléri. Mert könnyed. S ha jóízű, nagy nevetést nem is, de valami szánk szélére biggyesztett, torz mosolyt mégiscsak fakaszt. Mint a Csillagok háborújában a Birodalom uralkodójának kárörvendő félmosolya. Nem a szív, az ész szüli. Így lesz Dopeman alternatív köztársasági elnök, így zuhannak naponta a hírfalókra az mélyükön értékmentes és félelmetesen üres Index-cikkek, ezt éljük meg oly sokszor társas kapcsolatainkban is.
Jól élni a cinizmus szerint annyit tesz, mint boldogan élni. A boldog élet az önmegvalósításban és a behatásoktól mentességben áll. E kettő feltétele pedig a lehető legnagyobb mérvű függetlenség és önállóság. A külső és belső tényezőktől való függés, a hozzá társuló kötöttségek ugyanis bilincsbe vernek, sebezhetővé tesznek, akadályozzák az önmegvalósításhoz szükséges egyéni szabadságot. S itt nincs helye abroncsoknak. Így volt ez a kezdetekkor, a hellenizmus bizonytalan társadalmi és gazdasági viszonyai között, s így van ez ma is - nem kevésbé bizonytalan körülmények közepette.
Kérdés, hogy létezhet-e valódi jó élet korlátok és határok nélkül. S nem úgy jár-e a világ, mint a pannonhalmi monostor egy ábrázolásán. A képen egy boroshordó látható, melyen az abroncsok megsérültek: dől ki a hordóból a bor. Az illusztráció melletti felirat: "Libertate perivit", vagyis: "Tönkrement a szabadságtól".
Igen, valami ilyesmit érzek én is: szétpattannak az abroncsok, és csendesen, mosolyt fakasztva fogyatkozik a tartalmas lényeg.