Riposzt helyett vizit az orvosnál

Szerző: Fakirma

Készül a heti riposzt a pécsi Zsolnay Kulturális Negyedről, most viszont egy röpke bejegyzésnyire félrehajítom az egészet, hogy sürgősen beszámoljak saját nyomoromról (ami a Zsolnay Gyárnál kevésbé impozáns konstrukció, ígérem, ha életben maradok, klassz kis kulturális ajánlóval foglak kárpótolni mindezért benneteket!).

Hat hete fáj a fejem. Nem frontosan és nem is elviselhetetlenül, de határozottan fáj, legalább is a fele. A magamfajta szorongás-bajnoknak nem kis frász, bár eddigi legsúlyosabb betegségem a hipochondria volt, ez nem vigasz, a képzelt betegek is előbb-utóbb meghalnak valamiben.

Az egész azzal kezdődött, hogy a bölcsességfogam bekrepált. A böllér kinézetű szájsebész arany szívével és ügyes kezével villámgyorsan megszabadított attól a hatalmas méretű gusztustalan valamitől, ami állítólag szebb napokon a bölcsességfogam volt. A fog eltűnt, fejfájás maradt. Aranyszívű böllér egy röntgent-kép alapján diadalmasan állapította meg, hogy rendellenes szögben nőtt az állkapcsom, ami hamarosan kattogni fog (atyavilág, még csak ez hiányzott a nyanya-parámnak!), illetve arcüreggyulladásom van. Infra-lámpa, orrcsepp, és antibiotikum után a fejfájás enyhült, de továbbra is borzolja az idegeimet. 

Így hát ma elkocogtam a házi orvoshoz, ahol egy ismeretlen eredetű pocakos doktor bácsi fogadott. Bár fejfájás-fronton nem történt áttörés, felejthetetlen húsz percet töltöttem a társaságában. Pocak-doktor meg se próbált úgy tenni, mintha érdekelné a nyavalyám, így én is gyorsan elfelejtettem, hogy egy hathetes szorongás-derbi eredményeként vagyok itt. Kezdetben egy sms megírásában szurkolhattam neki, szemmel láthatóan beleadott anyait-apait (ő az a generáció, akinek ezzel a kihívással megbirkózni hatalmas sikerélmény és rengeteg idő-ráfordítás). A sikeres akció után azon gyötrődött, hogy szükséges-e sport fegyver tartásához pszichológiai alkalmassági vizsgálat, avagy sem, 10 perc után nagy sóhajjal engedte el a megoldatlan problémát, és egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy mit sportolok. Megemlítettem neki a futást, ennek ő annyira megörült, hogy megmérte a vérnyomásomat (100/70 Hgmm ). Közben elmesélte, hogy két "tisztességes" sport létezik a világon: az úszás és a futás. Sajnos már az uszoda se olyan, mint régen, fiatalok járnak oda, és a a kabinos bácsit is kiebrudalták, így aztán lőttek a napi 1000 méter úszásnak. A sport nélküli életben azonban darabokra hullott (úgy tűnt, nem hazudik). A négy gyerek hallatán némi elismerés villant a szemében, rögtön levettem, hogy mi egy oldalon állunk. Az öröm gyorsan elillant, szomorúan bámulta tovább a megsárgult kartonokat (már csak ezek emlékeztetettek arra, hogy orvosnál vagyok), és hosszasan mesélt a mai kőkemény világról, ahol már a fajfenntartó ösztön sem működik az emberekben. Tettem még egy kósza kísérletet, hogy a fejfájásomra visszatereljem a szót (pontosabban szóba hozzam), megkérdeztem, szerinte nincs-e agydaganatom. Nem, az teljesen kizárt. Az érvelés meggyőzően hangzott: mivel az egy nagyon súlyos betegség,  nekem tehát nem lehet az (azt hiszem a négy gyerek, a futás és az irántam érzett szimpátiája jelenti számomra a védőfaktort).

 Panaszra semmi ok, kaptam diagnózist (ideggyulladás) és receptet is. Megígérte, hogy négy nap alatt meg fogok gyógyulni, eszembe ne jusson visszajönni a rendelésre.

A felírt gyógyszer a reuma tüneti kezelésére szolgál.

Lelkiismeretesen nyelem a bogyókat. Ha meggyógyulok, átpártolok a mélabús doktor bácsihoz, aki olyan megnyugtatóan hat a fájós idegeimre. Ő az első ember az orvostudomány történetében, aki nekem, kardiológusi pecséttel igazolt fehérköpeny-hypertóniásnak normális vérnyomást tudott mérni. Mégiscsak tudhat valamit az öreg!