 |
| Hol van a kunci? |
Nálunk elvből nem laknak. Amúgy meg igen, jelenleg ketten is. Szergejpapa kutyája és Szergejpapa szomszéd nénijének a pintye (Szergejpapa a fiúk apukájának becsületes neve). Amúgy csak pár napra érkeztek, alig egy hónappal ezelőtt. A kutya hagyján, egyszer már lakott nálunk. Szergejpapa egy vidéki munkája során találta az erdőben. Bemutatkozásként megette a házi nyulunkat ("Mama, a nyuszinak nincs feje!"- kiáltotta meglepetten Kisszendvics egy tavaszi délután - ezzel túl is estünk az élet végessége körüli zizis szembesítésen). Azóta csirkelábbal is beéri feslett erkölcsű nyulak helyett (nyuszikánkhoz fénykorában éjszakánként egy macska járt látogatóba, de ez már egy másik történet).
A fejetlen nyúlnál nagyobb trauma a pinty, alig győzöm feldolgozni. Én, aki sikoltozva rohanok el a jámbor galambok elől, most egy légtérben élek egy ronda, szürke madárral. Etetem, itatom és napi több órát bambulok a ketrece előtt Kórházi Farkassal, mert ő persze imádja a dögöt. Áll a zongora tetején, egy ceruzával bökdösi a kalitkát és önfeledten visítja: "Madárka kunci, madárka kunci". A kunci a férfi és a női nemi szervek összevont elnevezése Farkas-nyelven. Hogy a tollcsomó melyik része hajaz a kuncira, én bizony nem tudom, mindenesetre a nemi szervek iránti érdeklődést a bilizés előjeleként értelmezem. Az öröm azonban nem enyhíti a madárfóbiát. A kalitka előtt tanyázva kényszergondolatok között vergődöm (A verzió: meg kell simogatnom a tollas állatot. B verzió: levágják a kezemet. Dilemma: melyiket választanám?) Éjszaka közepén verejtékezve ébredek: elfelejtettem este vizet adni neki, biztos már késő, és a ketrec alján hever feldobott lábacskákkal, a hullát nekem kell eltakarítani, a szomszéd néni pedig belehal a gyászba.
A kutyus ehhez képest emészthető újdonság. Leica kutya egy földmérő műszerről kapta a nevét. Ha nem farkas, akkor valószínűleg német juhász kutya, vagy valami olyasmi, hét év után tulajdonképpen édes-mindegy. A körülményekhez képest nem nagyon koszos, megszokhatóan büdös, ráadásul kedves, csupaszív állat. Az egyesség úgy szólt, hogy éjszakánként bejöhet a lépcsőházba. Aztán jött a hideg, a kutya pedig beljebb költözött a melegebb éghajlatú előszobába. Nappalra is. Innen már csak egy lépés a nappali, ahol sokkal nagyobb buli hancúrozni egy lucskos kutyával. Magam sem értem, miért, de mióta Leica köztünk van, egy kicsit derűsebbek a hétköznapok. Öreganya reggel hétkor kint futkározik vele a hóban, Öregapa bevállalta az etetést, és az érzelmi zsarolás nagy mestereként a maga szokásos módján lobbizik a kutyáért:: "Úgy megszerettem ezt az állatot, de tudod, kislányom, nekem már mindegy, mi lesz vele, úgyis mindjárt meghalok." A fiúk sétáltatják, Királykisasszony babusgatja, Kórházi Farkasunk sikongatva kergetőzik ("Félek kutyuskától!"), kőszívű Ember titokban rántott hússal eteti, én takarítom a kutyaszőrt. Olyan, mintha Leica kutyával a családi kirakósunk (remélhetőleg) utolsó darabja is megkerült volna. És egyébként is, a háziállat fejleszti a személyiséget és nemesíti a jellemet. Az enyémet mindenféleképpen.
Szergejpapa felkötheti a gatyáját: a pintyőke mehet, de Leica kutyáért még megküzdünk!
A fejetlen nyúlnál nagyobb trauma a pinty, alig győzöm feldolgozni. Én, aki sikoltozva rohanok el a jámbor galambok elől, most egy légtérben élek egy ronda, szürke madárral. Etetem, itatom és napi több órát bambulok a ketrece előtt Kórházi Farkassal, mert ő persze imádja a dögöt. Áll a zongora tetején, egy ceruzával bökdösi a kalitkát és önfeledten visítja: "Madárka kunci, madárka kunci". A kunci a férfi és a női nemi szervek összevont elnevezése Farkas-nyelven. Hogy a tollcsomó melyik része hajaz a kuncira, én bizony nem tudom, mindenesetre a nemi szervek iránti érdeklődést a bilizés előjeleként értelmezem. Az öröm azonban nem enyhíti a madárfóbiát. A kalitka előtt tanyázva kényszergondolatok között vergődöm (A verzió: meg kell simogatnom a tollas állatot. B verzió: levágják a kezemet. Dilemma: melyiket választanám?) Éjszaka közepén verejtékezve ébredek: elfelejtettem este vizet adni neki, biztos már késő, és a ketrec alján hever feldobott lábacskákkal, a hullát nekem kell eltakarítani, a szomszéd néni pedig belehal a gyászba.
A kutyus ehhez képest emészthető újdonság. Leica kutya egy földmérő műszerről kapta a nevét. Ha nem farkas, akkor valószínűleg német juhász kutya, vagy valami olyasmi, hét év után tulajdonképpen édes-mindegy. A körülményekhez képest nem nagyon koszos, megszokhatóan büdös, ráadásul kedves, csupaszív állat. Az egyesség úgy szólt, hogy éjszakánként bejöhet a lépcsőházba. Aztán jött a hideg, a kutya pedig beljebb költözött a melegebb éghajlatú előszobába. Nappalra is. Innen már csak egy lépés a nappali, ahol sokkal nagyobb buli hancúrozni egy lucskos kutyával. Magam sem értem, miért, de mióta Leica köztünk van, egy kicsit derűsebbek a hétköznapok. Öreganya reggel hétkor kint futkározik vele a hóban, Öregapa bevállalta az etetést, és az érzelmi zsarolás nagy mestereként a maga szokásos módján lobbizik a kutyáért:: "Úgy megszerettem ezt az állatot, de tudod, kislányom, nekem már mindegy, mi lesz vele, úgyis mindjárt meghalok." A fiúk sétáltatják, Királykisasszony babusgatja, Kórházi Farkasunk sikongatva kergetőzik ("Félek kutyuskától!"), kőszívű Ember titokban rántott hússal eteti, én takarítom a kutyaszőrt. Olyan, mintha Leica kutyával a családi kirakósunk (remélhetőleg) utolsó darabja is megkerült volna. És egyébként is, a háziállat fejleszti a személyiséget és nemesíti a jellemet. Az enyémet mindenféleképpen.
Szergejpapa felkötheti a gatyáját: a pintyőke mehet, de Leica kutyáért még megküzdünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése