Dickens, a Jó Író

Szerző: Lotte

Anglia ünnepel. A szigetország rajongott viktoriánus írója, a nyomorúság és a jóság éles szemű ábrázolója, a karácsony nagy mesélője, Charles Dickens (1812-1870) kétszáz évvel ezelőtt e napon született. Példaértékűen használják az angolok országimázs építésre a kerek évfordulót, ha a google-ban keresünk, láthatjuk, hogy a mai napon Dickens-képére formálták korunk legnagyobb információs rendszerének nyitóoldalát is. 

"A szívbéli jóság ugyan általában nem irodalmi-művészi mérce, de éppen Dickens esetében mégsem mellékes a megítélésnél, hogy alighanem az egész világirodalomban ő a legérzőbb szívű jó ember, akinek megragadóan kedves emberi egyénisége átsüt minden bekezdésen. Szereti és magához öleli az embereket, köztük az olvasót is, és velük együtt egyszerre könnyezik és mosolyog a világ sok furcsaságán. Dickenset egyszerűen nem lehet nem szeretni. Még elképesztő korlátoltságát is a szívünkbe zárjuk. És szeretnők vele együtt hinni, hogy a jóknak végül is jó lesz az életük, a rosszakat pedig előbb-utóbb megbünteti vagy az igazságos törvény vagy a valóság egészében megnyilvánuló Gondviselés."- jellemezte az írót Hegedüs Géza.

Dickens tehát szerethető, ezért nevelni lehet vele, érdemes leporolni köteteit és nagyobbacska gyerekekkel olvasni. 

Álljon itt egy kis összegző részlet legismertebb műve, az 1843-ban írt Karácsonyi Ének főhősének, Ebenezer Scrooge-nak jellemváltozásáról. A történetben a lelketlen uzsorást egy karácsony éjjel három szellem: az Elmúlt-, a Jelen- és a Jövő Karácsony szelleme látogatja meg, s a felkavaró élmény hatására megváltozik, szakít addigi életével és jó ember válik belőle.

Az undok Scrooge:

„Hej, ez a Scrooge! Hét bőrt tudott lenyúzni mindenkiről! Zaklató, szipolyozó, zsugori, markoló, kaparintó, kapzsi vén bűnös volt! Kemény és éles, mint a kovakő, amelyből acél még nem csiholt soha nagylelkű szikrát: titkolózó, zárkózott és magának élő, akárcsak az osztriga. A benne lakozó hideg megfagyasztotta öreg vonásait, pirosra csípte hegyes orrát, összeaszalta arcát, merevvé tette járását; vörösre festette szemét, vékony ajkait meg kékre, és durván csikordult meg érdes hangjában is. Fagyos zúzmara lepte be fejét, szemöldökét, borostás állát. Ez a hidegség elkísérte mindenüvé; kánikulában is jégbe hűtötte irodáját, és karácsonykor sem tette egy fokkal sem langyosabbá. 

Hideg vagy meleg idő nemigen hatott Scrooge-ra. Meleg fel nem hevítette, tél meg nem borzongatta. Fúvó szél nem volt csípősebb, hulló hó nem könyörtelenebb, sem záporeső hajthatatlanabb, mint Scrooge. A rossz idő nem fogott ki rajta. A legnagyobb eső, hó, jég, dara csak egyetlenegy dologgal büszkélkedhetett, amiben különb volt nála. Ezek gyakran adtak "sokat a jóból" - Scrooge soha. 

Soha senki sem állította meg az utcán, hogy örvendező pillantással így szóljon hozzá: - Hogy van, kedves Scrooge? Mikor jön el hozzám? - Koldus nem kért tőle soha alamizsnát, gyerekek nem kérdezték meg, hogy hány az óra, és senki fia-lánya soha életében nem tudakolta Scrooge-tól, hogy merre van az út ide vagy oda. Még a vakok kutyái is mintha ismerték volna: mikor jönni látták, kapu alá vagy udvarba ráncigálták gazdájukat, aztán farkukat csóválták, mintha azt mondták volna: "vak gazdám, jobb, ha egyáltalán nincs szeme az embernek, mint hogyha ilyen gonosz szeme van!" 

De bánta is ezt Scrooge! Éppen ez kellett neki. Utat vágni magának az élet zsúfolt ösvényein, minden emberi rokon érzést figyelmeztetve, hogy kellő távolságban maradjon tőle - ez volt az, amit a hozzáértők úgy fejeztek ki: ez kell Scrooge-nak. „

A jobb belátására tért Scrooge

„Scrooge még különb volt, mint amilyennek látszott. Olyan jó barát, olyan jó gazda, olyan jó ember vált belőle, hogy különbet nem látott még ez a régi jó város, de egyetlen jó öreg város, falu, tanya sem az egész öreg világban. Akadtak, akik nevettek változása láttán, de nem bánta; hadd nevessenek, ügyet sem vetett rájuk; mert volt benne annyi bölcsesség, hogy tudja: soha semmi jó nem történhetik ezen a földtekén úgy, hogy némely ember torkaszakadtából ne nevetne rajta, és mert tudta, hogy az ilyenek mindenképpen vakok maradnak, kellemesebbnek találta, ha vigyorogva hunyorgatják a szemüket, mintha kevésbé vonzó alakban jelentkezik a betegségük. A tulajdon szíve nevetett: s ez éppen elég volt neki. Azt mondták róla, hogy ha van élő ember, aki igazán tudja, hogyan kell a karácsonyt megülni, hát ő az.”