Sikerült pár tündérmese után időben ágyba parancsolni a gyerekeket. Lebonyolítottam még néhány levelezést Busafej zongoratanárőjével a jövő heti nyilvános vizsgára való felkészülésről és a hittantanárnővel a közelgő farsangról, ahol Busafejnek kéne a tékozló fiú szerepét eljátszani. (Azért az iskolás kor kezdete tényleg vízválasztó, valami feladat és felkészülni való mindig akad, kár, hogy ovis korban, meg persze még korábban ezt nem érzi és értékeli egy szülő!)
Egy szó, mint száz, eljött a mai nap fináléja is, azt hiszem megérdemlem a jóféle vörösbort és a pillanatot, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül felcsaphatom a laptopot körbeszaglászni, mi történt a mi kis szeretett virtuális homokozónkban.
Pár éve jártam autogén tréningre (ne ijedjetek meg, semmi hókusz-pókusz, csak a pánikbetegség kezelésére a test minél teljesebb ellazulásának tanulása volt a cél), akkor terápiás céllal naplót kellett vezetni a rendszeresen végzett lazító gyakorlatokról. Az önreflexió gyógyító hatása persze nem újkeletű dolog, a napló műfaj pedig tudottan-tudat alatt mindig ezt (is) szolgálta. Valami ilyesféle nekem ez a blog is, ami túl azon, hogy számomra örömöt ad a létezése, talán összeköthet távoli, ismeretlen-ismerős életekkel.
Ezzel a bejegyzéssel pedig nem akartam semmit, csak a magam részéről lezárni 2012. január 5-ét, és megosztani veletek egy átlagos-dolgos-családos hétköznap este jóérzését, amiben nincs semmi, de semmi különös, csak az elvégzett feladatok reggelig kitartó röpke öröme - és az otthon melege. Jó éjt!
Jó éjt! Az igazán jó érzés, mikor minden nehézség ellenére magunkénak érezzük mindazt, amit egész nap végeztünk.
VálaszTörlésA családban az is a jó,hogy sosem mondod arra,amit értük végeztél, hogy kidobott idő volt. (És szerencsés,aki a munkájával is azonosulni tud.)