Afterparti |
Karácsony kipipálva. Szépen
ráhangolódtunk, a lakás rövid időre elvesztette átmeneti szállás jellegét, az
ajándékok közt kevés kommersz szemét akadt, egy rokon se sértődött vérig, a szálka
nem akadt senki torkán, orrvérzésig társasoztunk. Kórházi Farkasunk ugyan
végigrókázta az ünnepeket, de ez senkit sem zavart (talán engem meg őt egy kicsit, de
ez tényleg nem nagy ügy). Most pedig boldogan sóhajtok fel, mert igazán klassz kis karácsonyt rittyentettünk
magunknak. Zárójelben azért elárulom, az egésznek volt egy kicsi szombat esti szeretkezés íze: mindenkinek jó volt, legjobb formánkat hoztuk, de a legjobb az egészben az, hogy most a fal felé fordulva végre aludhatunk, a jövő Karácsonyig már bizonyítottunk.
Emberre gondolok, aki a hivatalban
küzd a családja megélhetéséért, vagy talán csak megkönnyebbülten fordul a fal
felé az idén rövidre sikerült utójáték után. Amíg ő a munkahelyén valószínűleg épp összeköti a kellemeset a hasznossal, addig
nekem akad időm bőven azon morfondírozni, vajon Szenteste kívántunk-e egymásnak boldog Karácsonyt. Ő biztos nem mulasztotta el, mert még a legromosabb állapotokban is igazi
úriember, csak valószínűleg nem hallottam meg, mert túl sok dolgom akadt. Viszont arra a pillanatra tisztán emlékszem, amikor meg akartam szorítani a kezét. Sajnos nem sikerült, mert mindkettőben cipelt valamit. Ja, és az enyém is éppen tele volt pakolva.
Nálunk a kötelező ünnepi
szertartások része a dél-amerikai rokonok meglátogatása. Tulajdonképpen nem is
rokonok, csak mivel ebből a műfajból nekik egy igazi sincs kéznél, mi vagyunk a
pótlékok, akik Karácsonykor ott üldögélünk a fájuk alatt. Most is így történt.
A gyerekek játszottak, mi felnőttek
pedig ünnephez nem illő komoly témákról beszélgettünk. Ahogy ott üldögéltünk, ők szórakozottan simogatták egymás kezét. Mi pedig Emberrel
felváltva rohangáltunk a budira Kórházi Farkast kimosni a szarból, aki a hányós
fázis után épp a fosósat produkálta. Irigykedtem
a házaspárra, sajnáltam magunkat, aztán meg az jutott eszembe, milyen rendes gyerek ez a kis szaros Farkasunk, mert megkímél minket a hangyafasznyi intimitástól is. Mert elképzelni sem tudom, mihez kezdenénk Emberrel, ha egyszer kettesben találnánk magunkat a kanapén, s nem
lenne közöttünk ganajozásra váró fenék, vagy azonnal kipróbálandó világ-legszuperebb-stratégiai
játéka, ráadásul a mosogatógépünk is pont megemberelné magát. Bajtársak módjára küzdünk azért, hogy a mi kis csürhénkből igazi családot
kovácsoljunk, de vajon emlékszünk-e még a kezdetekre, amikor azért vállaltuk be ezt a bulit,
mert nagyon szerettük egymást?
Az imént hívtam meg régi jó
barátainkat gyerekestől és számos tartozékostul egy tüzijátékos szilveszteri fergetegpartira, úgyhogy szentimentális agyalás elnapolva, pörgés indul. Gyorsan fel is
hívom Embert, hogy találja ki az ünnepi menüt, és ne felejtse el hazafelé
megvenni a papírtrombitákat a gyerekseregnek. De esküszöm, jövőre a romeltakarítás után leülök vele a piros kanapénkra, jól a szemébe nézek, és megmondom neki, hogy hahó, öcsisajt, itt az idő, hogy egy kicsit egymásra is odafigyeljünk!
20 hónapja és 1 napja váltunk szülővé, de mára már elképzelni sem tudom, mit kezdenénk magunkkal, ha egyszer egy órára kettesben maradnánk. pedig nem is volt olyan rég, amikor még nem éreztem hülyén magam attól, hogy a családi ünnepségen egymás kezét fogjuk. Elfog a para, hogy mi lesz majd nyugdíjas éveinkben?! Olyan jó lenne néha egy picit valóban csak egymásra figyelni...
VálaszTörlés