A Kékgolyó utcai kórház egyik vezető onkológusa mondta egyszer, hogy mindannyiunk szervezetében zajlanak, sokszor teljesen észrevétlenül is rákos folyamatok, amik csak bizonyos szerencsétlen együttállás esetén válnak -akár halálos kimenetelű- kórrá. Kétségtelen, hogy a betegségek talán legsötétebbike a rák, vele kapcsolatban szinte mindenkiben szorongás él, hisz alig akad olyan család, ahol ne ütötte volna fel a fejét valamely változata. S alig akad felnőtt ember, aki ne állt volna rákban meghalt szerette ravatalozója mellett.
(Mikor e sorokat írom, épp a szokásos méhnyak rák-szűrés eredményét várom, tagadhatatlan és megszokhatatlan szorongással.) A félelem nagy úr. És még nagyobb üzlet. A Heti Válasz friss számában a félelemre épülő rákbizniszről olvashatunk Élő Anita tollából.
A kiszolgáltatott, utolsó reményért esdeklő ember és szerettei minden pénzt megfizetnek egy szalmaszálért, egy utolsó kapaszkodóért. Ezt tudottan kihasználni pedig talán a legsötétebb bűn – sötétebb, mint kegyes halállal segíteni a szenvedő haldokló távozását.
Mindenkinek van saját története. Én még félig gyerek voltam, mikor kiderült, nagyapámnak gégerákja van. Makacs ember volt, aki nem engedte, hogy gégemetszéssel próbálják orvosolni a bajt, de benne is dolgozott az élni akarás ösztöne. Kapaszkodót keresett és talált egy falusi kuruzsló asszonyságnál, aki valami csodateával itatta. Lányai képzett, egyetemet végzett emberekként kérlelték, hogy vesse alá magát az orvosi protokoll szerinti beavatkozásoknak, de hajthatatlan maradt. Gyógyszerész és kémikus veje is tudta, a csodaszer nem az, aminek nagyapám gondolja – egyszerűen szólva átverés a javából, legfeljebb a belé vetett hit okozhat rövid javulást az állapotában. A család tudta, nagyapa menthetetlen, s nem menthető a helyzet sem, amibe belekormányozta magát: egyedül a kuruzslóba vetette minden reményét. Hiába körülötte a józanság és tudás, mit tehet a család, ha a beteg más utat választ? És ott volt a dilemma: továbbra is „ellene mondjanak” a „csodaszernek” vagy hagyják meg nagyapát hitében?
A logikus gondolkodás ezen a ponton megszakad. Egy haldoklótól elvenni az utolsó szalmaszálat nem lehet. Kegyetlenség. Itta és itatták hát a teát, megadóan vették lányai a keveréket, s amit csak találtak: Béres cseppet és Avemart…
Otthon halt meg egy tavaszi hajnalon. Sokat szenvedett, de nem ment kórházba. Nem hitt Istenben, de papot hívtak lányai hozzá, akit nem küldött el, a betegek szentségével távozott a földi világból, hitünk szerint megtérve Teremtőjéhez.
A hátrahagyottak eltemették, s vele temették tehetetlen dühüket az asszony iránt, aki vak reményt adott drága pénzért, és elvette a túlélés reményét. Valahol bizonyára számon fogják kérni rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése