Nagymama karácsonya

Szerző: Lotte

Nyolc éve ment el. Levegőért kapkodva hagyta el egy kórházi ágyon a földi világot, maga mögött hagyva életének minden nehézségét és gondját, félelmeit és betegségeit. A halála előtti néhány évben sokat beszélgettünk. Csendes asszony volt, s azóta is hálát adok az Istennek, hogy volt alkalma és indíttatása néhányszor megnyílni előttem és szokásával ellentétben magáról, az életéről mesélni. Nem cifrázta a történeteit, csak a maga valójában, tényszerűen adta elő őket. Mindannyiszor döbbenettel hallgattam. Fényévnyi távolságra volt a két generációval előttem járó nagymamám sorsa és az én jelenvaló életem.

1923-ban született Erdélyben, a gyógyító vizéről híres Borszék melletti aprócska faluban. Többször jártunk arra, s ha a szülői házat már nem is találtuk, de fafaragó testvérbátyjának székelykapus otthonában eltöltöttünk jó néhány maradandó emlékű napot. Varázslatos vidék, nagy hegyekkel, fenyvesekkel, sebesvizű patakkal, harapós-zöld legelőkkel. Ma már távoli rokonaimat leszámítva nem él itt magyar, csak a temető fejfái őrzik egykori életük nyomait. Ebben a faluban éltek dédszüleim, akik katolikus hitben járó, mezőgazdasági munkások voltak: aprócska, sovány földdarab adta szűkös megélhetésüket.

Hét gyermeket neveltek, s nem éltek sokáig. Először az első világháborús sebesülés után néhány évvel az édesapa tüdeje mondta fel a szolgálatot. A félárva gyerekekről az édesanya próbált gondoskodni, de nem volt miből, így gyermekfejjel munkát kellett vállalniuk. Nagymamát nyolcéves korától cselédnek szegődtették, ahol legalább kosztot, kvártélyt kapott, s némi aprópénzt is kereshetett a leányka.

Borszék akkoriban virágzó fürdőváros volt, villáit gazdag zsidók vásárolták fel, közülük egyikhez ment nagymamám is dolgozni. A szűkös konyha egy ficakjában kapott helyet, meleg kuckója volt, de szívében egyre csak édesanyja és testvérei után vágyakozott.
Tél volt, közeledett a karácsony. Vastag hó borított mindent. Nagymama pedig az ősszel szalma alá rejtett erdei almákkal álmodott, ami minden évben karácsonyra megpirosodott, s a gyerekek legszebb ajándékaként került a kis fára.

Idegen volt Borszéken, s szívében egyre erősebben égett a honvágy. Egy délután fogta magát és megszökött. Vagy nyolc-tíz kilométert kellett megtennie a szülői házig ócska cipőben, épp mintha egy szívszorító Móra Ferenc novellát olvasna az ember. Csak épp ez nagyival történt, akit mindössze 53 év választott el unokája nyolcesztendős, gondtalan kisiskolás életétől. A hegyes úton kaptatva egyre jobban félt a ráomló sötétben, gyerekszíve zakatolt, szorongva fülelt, nem akad-e éhes medve az útjába.

Aztán sokórás gyaloglás után átfagyva, kimerülve végre hazaérkezett. Édesanyja sírva és kétségbeesve fogadta, mi lesz most a jó állással, s mi lesz az ő rettegő leánykájával? Aztán otthon maradt karácsony másnapjáig, sűrű bocsánatkérések mellett üzentek gazdáinak, hogy kissé beteg lett, de ahogy felgyógyul, ismét munkába áll.
Nyolcvanévesen is úgy gondolt arra a karácsonyra, mint egy csodára: soha szebben még nem piroslottak a vadalmák a fenyőfán, mint akkor. A következő esztendőben már nem volt ki kalácsot süssön az ünnepre, már csak a temetőbe vihetett egy apró, pirosló almácskát.
Tíz évvel később pedig gömbölyű hassal, erős fájások közepette, gyalogszerrel indult a mezőről a szomszédos faluba életet adni az én anyukámnak.