Lelki Zöldségek: Vénasszonyok/vénemberek nyara

Szerző: Fakirma

Ember képe az öregségről asszonyi instrukciók alapján

 Nem is olyan régen Lotte írt a szüleiről egy szívbemarkoló bejegyzést (eltaláltátok, azon is jól elbőgtem magam), azóta gyakran jut eszembe, hogy az anya-gyerek viszonyban nem csak anyaként vagyok jelen, hanem egy másik dimenzióban anyám-apám lányaként is.

Fiatalos lendülettel és büszkén, 18 éves koromban kezdtem meg önálló, szülő-nélküli életemet. Aztán újabb 18 év eltelte után úgy hozta a sors, hogy szépen visszakullogtam a szülői házhoz, immár három gyermekkel és egy újabb férjjel. Nem örültem életem eme fordulatának (mármint a hazaköltözésnek), tartottam tőle, hogy önálló felnőtt létem sérülni fog, és szüleim fizikai közelségében visszavedlek önállótlan kislánnyá.

Nem így történt. Édesanyámról kiderült, hogy Alzheimer-kóros, édesapám pedig bipoláris betegségben szenved. Szép kis pár, mondhatjátok, és valóban, néha nem egy család  otthonában, hanem inkább a bolondokházában érzem magamat. Nehéz megérteni, hogy Ők már nem a régi,  mindentől megóvó szeretet-óriások, hanem én vagyok a felelős az ő törékeny sorsukért. Nem az első munkanapomon, és nem is Bendő megszületésekkor léptem át a felnőttkor küszöbét, hanem azt hiszem, azon a napon, amikor édesanyám diagnózisát a kezembe kaptam.

Nos, nem állok a helyzet magaslatán. Nap, mint nap próbálom a szabályokat újra definiálni, s a határokat világosan megrajzolni: mennyire kell őket a hátamon cipelni fájdalmaikkal, félelmeikkel együtt, és mikor kell hideg szívvel letenni őket, és azt mondanom, hogy nem, oldjátok meg magatok, nem áldozhatom fel a saját házasságomat és a gyerekeimet értetek. Szörnyű érzés, amikor áthallatszik hozzánk édesanyám zokogása, de a gyerekeimmel éppen mondjuk egy Activity parti kellős közepén fetrengünk a röhögéstől, vagy szimplán lefekvéshez készülődünk. Közeledik a Karácsony a maga szokásos dilemmájával: nagyon szeretnénk hatosban, nagyszülők nélkül  egy kicsit csak egymásnak örülni a fa alatt, de hogy mondjuk meg beteg, magányos szüleimnek, hogy bocs, most ne nyissatok be hozzánk egy fél óráig? Kegyetlen önzők vagyunk? Vagy jogos igény, hogy magunkban szeretnénk lenni? Néha nagyon dühös vagyok rájuk, miért akarnak öregségükre az én gyerekeimmé válni. Gondolhatjátok, utána meg következik a szörnyű lelkiismeret-furdalás.

Egy pszichológiai folyóiratban olvastam egy jó kis gondolatot, ami szerint  a szülő-gyerek kapcsolat nem egy oda-vissza működő viszony,  hanem  generációkon keresztül megvalósuló lineáris folyamat. A gyerekeknek nem feladata felnőve visszaszolgáltatni kamatostul azt a sok jót, amit a szüleiktől kaptak, hanem ezt a szeretet adagot a saját gyerekeiknek kell tovább adniuk. Igazad van Szofi, teljes baromság azt vágni a szingli barátnő fejéhez, hogy majd öreg korában nem nyitja rá senki az ajtót. Mert nem azért szülünk gyerekeket, hogy  egyszer majd meghálálják a beléjük feccölt energiát. Legalábbis remélem, hogy nem ezért. És itt még eszembe jut a "vendég a háznál" kifejezés, ami  Vekerdy Tamás és Ranschburg Jenő nevéhez fűződik: gyerekeink csak átmenetileg vendégeskednek nálunk, amíg itt vannak, örüljünk nekik, tartsuk jól őket, de ha felnőtté válva menniük kell,  akkor jó szívvel, elemózsiával ellátva bocsássuk őket útjukra.
 

Ne értsetek félre, nem vagyok egy szívtelen állat, aki éppen azon morfondírozik, hogy öreg, beteg szüleit az eszkimókhoz hasonlóan egy csónakban a jeges Dunán vízre engedjem, vagy inkább bedugjam őket az elfekvőbe. A gyerekeimet pedig még egy sítáborba is szappanoperás érzelmekkel engedem el, most teljesen elképzelhetetlen, hogy egyszer majd szelíden integetek nekik, ahogy elindulnak a nagybetűs életbe. Könnyű kimondani, hogy a szeretet-kapcsolatban benne foglaltatik a felelősség és a gondoskodás ugyanúgy, mint az elengedés és és a szabadság is. De ember legyen a talpán, aki ezt faszán végigcsinálja! Én bizony csúnyán botladozom...

Mátrafüreden van egy idősek otthona. Ha arra kirándulunk, a gyerekek kórusban, vigyorogva ordítják a fülembe: „Na, látod, mama, ide fogunk téged betenni, amikor vénasszony leszel! De ne aggódj, majd hétvégenként hozunk neked egy kis krémest!” Együtt nevetek velük és lelkesen bólogatok, de a szívem mélyén elönt a félelem és a szomorúság.

Nézem Embert, akinek hajdan volt szupermenségét alaposan lerongyoltam az évek során. És tudom, ez még csak a kezdet! Nézem gondterhelt arcát, s azt kívánom, bárcsak megadatna nekünk, hogy  megbocsátva az egymás ellen elkövetett sok-sok disznóságot, vidáman  ballaghatnánk még nagyon sok éven keresztül az elmúlás felé!