Vívódás

szerző: Fakirma

A szó, melynek hallatán a magasvérnyomás-betegségem manifesztálódik, így hangzik: plasztron. Bár Szendvicsgyerek több mint egy éve vívja csatáit az edzőteremben (is), én soha nem vettem a fáradtságot, hogy az ehhez szükséges kötelező felszereléseket a nevén nevezzem, lévén ezekkel a cuccokkal viszonyom inkább távolságtartó, semmint baráti: elképesztő összegeket kifizetünk értük, és még elképesztőbben undorítóak tudnak lenni, amikor időnként kirázom őket egy ótvarmocskos edzőtáskából. A felkavaró kérdés a múlt héten hangzott el fiam szájából: „Mama, hova tetted a plasztronomat?!”  Némi értetlenkedés, szemmeregetés, vállvonogatás után kiderült, hogy a plasztron az a fehér kabát-szerű ruhadarab, amiről idétlen madzagok lógnak és az egyik ujja soha nem szárad meg, mert egy összegyűrődött bélés lakik benne.
Nélküle lőttek a vívásnak. A gyerek plasztronja eltűnt. Az arisztotelészi logika törvényeinek kegyetlen működése szerint: Szendvicsgyerek vívásának lőttek. A többi már nem logika, hanem fiam törvényszerűségének következménye: ha nem megy naponta edzeni, úgy őrjöng, mint a szobakutya, akit nem vittek ki pisilni Szóval nincs mese, edzésre menni kell.
Első lépésként a lakást kutattam végig. Sok elveszett holmi előkerült, amiket valaha az élet nélkülözhetetlen részeként tartottam számon (TAJ kártya, mobiltelefon-töltő), ma már a plasztron-nélküli időkben tudom, mi az igazán fontos. Összeszedve minden anyai erőmet bekocogtam a sportközpont öltözőjébe, ott áttúrtam egy szakosztálynyi kamaszfiú felhalmozott edző- és egyéb - vidám organizmusok által albérelt - holmiját. A semmihez sem hasonlítható élményről nem akarok beszélni, még a pszichológusomnak sem. Amúgy a felkavaró akció teljesen feleslegesnek bizonyult: plasztron titokzatosan eltűnt, másra nem tudok gondolni, mint hogy valami perverz, büdös balkezes plasztronokra gerjedő fetisiszta állat nyúlta le a cuccot. Gyanakodva szemléltem a pirospozsgás képű, piknikus alkatú edzőt, miközben vigyorogva a vállamat veregette: „Szerencse anyuka, hogy a régi ócska elveszett, már úgyis szüksége van a gyereknek egy minőségi darabra”. A fegyvermestertől megrendeltem a minőségi darabot – minőségi áron. Otthon összeült a válságstáb, kiköhögjük a plasztron árát, no de azért érezze az a gyerek, hogy a hebehurgyaságért fizetni kell, megszorító intézkedések nélkül nincs hiánypótlás. Ember közgazdászosan szemöldököt ráncolt, állat vakart, majd kalkulált kilométerekkel, átlagfogyasztással, csúcsforgalommal, várható benzináraknak adott Matolcsy-maflásokkal. A végeredmény szerint a plasztron ára megegyezik Szendvicsgyerek egy havi iskolába kocsikáztatásának költségeivel. Még egy kis hümmögés, krákogás után hopp, az ítélet már meg is született:: a bűnös november hónapban, Ember kíséretével tömegközlekedve fog eljutni az iskolába.
Én is számolgatok: ami autóval 12 perc, az busszal 1 óra, így az egész család egy órával korábban kel (nálunk ébredésnél a dominó-elv érvényesül), vagyis a 6 fő x 5nap x 4hét x 1óra összességében 120 óra mínusz a családi alváskasszában, továbbá várhatóan az éves kesztyűmérleg-vesztesség is megugrik (novemberben még csak a buszozóknak jár kézre-való, de nem baj, ennek elhagyásáért is lehet büntetni!), nem beszélve a munkahelyi és az iskolai késések számának várható növekedéséről. Szóval ki büntet kit? Bánja a fene, már csak nyolcat kell aludnunk, és megérkezik az új plasztron!