Riposzt: Misi Mókus kalandjai, avagy mi legyen a Kossuth-díjjal?

Szerző: Fakirma

Nem elég, hogy tombol az ősz, taknyosak a gyerekek, de most még a jó öreg Kossuth-díj sorsa miatt is kerülgethet minket a frász. Női agyam a privát szférámba beragadva magához képest lázasan kattog: mi lesz velem, ha visszavonhatóvá válik ez a tekintélyes állami elismerés? Már magam előtt látom Misi Mókus kalandjainak sorsát, amit általános iskola harmadik osztályában kaptam példamutató magatartásomért és a közösségért végzett kiemelkedő munkámért. Mi lesz, ha Ember analogikus gondolkodása meglódul, s miközben tekintete megpihen a vasalatlan ing kupacon, a kakaófoltos szőnyegen és a novemberi zimankóba sál nélkül útjukra bocsátott gyerekeken, úgy dönt, hogy a közösségért végzett munkám csapnivaló, így hát Misi Mókus kalandjaira érdemtelenné váltam.

  Az ítéletet nyilván toporzékolva fogadnám, és valami olyasmit visítoznék, hogy senkinek sincs joga elvenni tőlem egykori hőstettem dicső mementóját, mert annak semmi köze nincs a jelenlegi gyalázatos magatartásomhoz, ráadásul a díj átadásakor az iskola KISZ titkára egy szóval sem említette, hogy innentől kezdve egész életemben rendesen kell viselnem magamat. Mellesleg tök igazam lenne.

 Moroghattok persze, hogy ne vonjak párhuzamot az én kis piti életem és egy nemzetet érintő esemény között, de akkor sem látok nagy különbséget. Úgy gondolom, az én szutykos lakásom és elhanyagolt családom az én szegénységi bizonyítványom, Kertész Ákos ronda kifakadása pedig az övé. És nem a magyarságot feketíti be, hanem saját magát. Épp ezért inkább elhatárolódni kellene, nem belefolyni ebbe a mocsokba. Ráadásul ez a kérj szépen bocsánatot, mert különben elveszem a kismackódat típusú büntetés tudomásom szerint már az óvodapedagógiában is túlhaladott módszer, hatékonysága egyenlő a nullával, és csak az alkalmazója tehetetlenségéről tanúskodik.

És most kedves külföldi Onleány-rajongók, kérlek benneteket, hogy a következő bekezdést ne olvassátok el, mert egy magyaroknak szóló dörgedelem következik, semmi közötök a mi kis nemzeti imidzs-rontó gyengeségeinkhez! Most hogy csak magunk maradtunk, megsúgom nektek, mit gondolok: nincs nekünk szükségünk erre a személyes indulatoktól fűtött Kertész Ákosra, saját magunk is ügyesen tudjuk besározni a magyarságunkat – országos és egyéni szinten egyaránt. Elég leugranunk ide Horvátba, bizonyára mindenki maga elé tudja képzelni a kilométerekről azonosítható maga sztereotip magyarját, aki mellett elhaladva megnémul, nehogy a rokonságra fény derüljön (az én kognitív sémáim közül egy sörszagú pocakos honfitársunk képe rajzolódik ki, virágmintás fürdőnadrágban oldalán affektáló tupírhajú feleséggel). Én a magyarság hírnevét féltve sokkal előbb koboznám el a szintén az átkosból ránk maradt, időnként még fel-felbukkanó, csuklón fityegtethető műbőr autóstáskát, mint a Kossuth-díjat.

Végül megosztom veletek korszakalkotó ötletemet (remélem, senki másnak nem jutott még eszébe, úgyhogy engem tesz ez a kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad megoldás a közeljövőben zsírgazdaggá). Miért nem vezetünk be, mondjuk egy Batu kán-díjat (amolyan anti-Kossuth-díjként), annak is lehetnének fokozatai az aktuális gaztett mértéke szerint. Megspórolhatnánk magunknak a  Kossuth-díj megvonásával járó összes macerát, az egyszerűség kedvéért csak kioszthatnánk egy magasabb fokozatú anti-elismerést, így az illető kapásból mínuszba kerülne. Szerintem lehetne azzal kezdeni, hogy az 1990 előtti összes Kossuth-díjasnak adományoznánk egy ilyet, akár poszt humusz is, így a jelenlegi magasabb szintű erkölcsi világrend diadalmaskodhatna a gonosz felett. Sőt, azt hiszem, még maga a Jóisten is hálás lenne nekünk, hogy hosszas mérlegelés helyett egy egyszerű matematikai képlettel eldönthetné, kinek van helye a mennyekben és kinek a pokolban.