Odafigyelő szülők módjára gyerekeinknek igyekszünk hasznos és fejlesztő játékokat vásárolni (csak tudnám, honnan akkor mégis lakás-szerte az a rengeteg ostoba, műanyag vacak?!). Ezen igyekezetünk jegyében elsőszülöttünk kétéves korától elkezdett halmozódni lakásunkban saját gyerekkorunk nagy kedvence, a dán csoda: Lego és összes művei (a név a "leg godt" dán szóösszetételből ered, mely annyit tesz magyarul: "jót játszani"). Emlékszem, már a mi időnkben is próbálták hamisítani, de sem akkor, se most nem sikerült más gyártónak az elemek összeállításának olyan precizitását elérni, mint Legóéknak. Szóval, felesleges pénzkidobás távol(kelet)i rokonaival próbálkozni, mert ahogy a Legó cég fröccsönt műanyagot, nem fröccsönt úgy senki. (Állítólag minden egymillió legyártott kockából csak 18 selejtes van! És még egy döbbenetes adat: évente mintegy húsz milliárd legókocka készül!)
Persze először mi is Duplóval kezdtünk, majd - mindig kicsit felülkalibrálva cseperedő gyermekünk manualitását - gyorsan eljutottunk a kistestvérhez, hogy aztán a lenyelt vagy épp föld által elnyelt apró részecskék miatt aggódjunk jó sokat, feleslegesen. Mégis a klasszikus méret a játékok játéka, ami azóta is sajátos ritmust kölcsönöz az életünknek.
Legózni ugyanis jó: nemcsak gyereknek, hanem ha oda tudunk telepedni a szőnyegre és hajlandóak vagyunk végre mi is valami értelmeset csinálni, szülőknek, nagyszülőknek (szemüveggel felszerelkezve!) egyaránt tökéletes kikapcsolódás. Ugyanakkor a legó legfőbb attribútuma, hogy alattomosan sok, apró és szúrós darabkából áll, ami aztán alaposan képes borzolni a gyerekes családok felnőtt tagjainak idegrendszerét. Legózni ugyanis jó, de megtalálni, no pláne elpakolni a legókat legalább ennyire rossz is. Ennél pedig már csak az rosszabb, ha éjjel, ágyunk felé a lehetséges legnagyobb csendben lopózva - hogy az első mély alvási periódus utáni éberebb szakaszban nehogy felébresszük kicsikéinket - váratlanul belelépünk egy sunyi kis műanyag darabba. Aki átélte, tudja miről beszélek.
Innentől elkezd gyűlni a feszültség kedvenc kreatív játékunkkal kapcsolatban. Ha ezt egy-két-három napi sikertelen összepakolási felhívás és több tucat apró részlet felporszívózása vagy lefolyókból való kibányászása követ, kihirdettetik az ítélet: minden legót elkülöníteni és deportálni az életterünkből! Ennek fáradságos végrehajtása persze rám vár: a gyerekek sértődötten kikérik maguknak, hogy részt vegyenek egy ilyen igazságtalan akcióban, de jobb is magányosan nekifogni az időigényes szedegetésnek. Mint mikor Hamupipőke lencsét válogat. Mire már azt hiszem, hogy minden ágy és szőnyeg alól összeszedtem még a hot-dog árus kezébe rakható ketchup-os dobozkát is, tuti, hogy még napokig előkerülnek további végtagok, kockák és dárdák a virágtartóból vagy a hűtőszekrény alól.
Aztán eltelik néhány csöndes hét, és elkövetkezik az a lélektani pillanat, mikor a véletlenek furcsa együttállásaként a gyerekek nem ölik egymást és egyiküknek kipattan a fejéből az ötlet: legózzunk! Három kérlelő szempár és az ígéretek, hogy persze, hogy lefekvés előtt mindet összeszedik majd. Hát lehet ennek ellenállni? És így pereg életünk filmje kockáról kockára - Legó-perspektívából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése