Reformáció, újra?

szerző: Lotte

1517 októberének utolsó napján egy Ágoston-rendi szerzetetes kifordította sarkából a korabeli keresztény világot. Luther Márton olyan alapvetéseket kérdőjelezett meg, amelyek a hitében megfáradt, a bibliai alapoktól és a krisztusi tanításoktól eltávolodott, búcsúcédulás egyházat megrengették, majd tanainak gyors terjedése miatt összefogásra és határozott ellenlépésekre sarkallták. A történelemkönyvekben új fejezet, a művészettörténetben új korszak kezdődött, a protestantizmus anyanyelven és friss tartalommal hirdette az Igét. Azóta is vita tárgya keresztény körökben, vajon az újkori egyházszakadás utólagos egyenlege pozitív vagy negatív szaldóval zárult-e, azaz erősödött vagy gyengült-e általa Krisztus egyetemes tana?

Az ökumené jegyében élő, katolikus templomokat rendszeresen látogató reformátusként, a reformáció és ellenreformáció minden szomorú háborúsága mellett is azt gondolom, szükség van időről-időre re-formálódásra, azaz a gyökerekhez való visszatérésre: a gályarabok áldozata nem volt hiábavaló. 

Ma a törésvonal nem a keresztény egyházak teológiáin belül keresendő. A templomlátogatók látványos apadása, a szent helyek kiállítótérré vagy hangversenyteremmé alakulása más okokkal magyarázható: mintha a kereszténység nem találna kulcsot a ma élő emberek szívéhez, az őket foglalkoztató problémákra képtelen a hagyományos keretek között átütő válaszokat felmutatni. Pedig nagy a hiány és nagy a vágy bennünk: kapaszkodókat találni a bizonytalanban, igazi válaszokra találni a felkínált milliomnyi lehetőség között. Magunkra maradtunk és zavartan tapogatózunk. Pedig Krisztus tanítása nem avult el. Ha valaki, hát ő egész életével a hétköznapi emberhez való odahajolást példázza, aki nem zárkózott templom- vagy kolostorfalak közé, hanem maga ment az emberekhez csendes szóval, de határozottan tanítani és téríteni.
Ma újra hatalmas missziós feladat várna a kereszténységre: nem távoli vidékeken és kultúrákban, hanem itt és most a megkeresztelt hitehagyottak között. Újra vissza kéne térni Krisztus életének követéséhez és eszközeit adaptálni a mai világ körülményeihez: kimenni a templomokból és plébániákból, elhagyni a gyülekezeti termek kellemes melegét, a szószéki fordulatok sematikáját, és valódi válaszokkal megszólítani a keresőket.
A mátrai kirándulásunk erre is jó volt. A városban egymás után unjuk le a pátoszos, vagy épp belső egyházi ügyekkel foglalkozó prédikációkat, s nemegyszer bizony úgy hagyjuk el a templomot, ahogy bejöttünk. Nem viszünk magunkkal muníciót az új hétre. Miközben a valódi "szent beszéd" a profán nyelvre fordított kérdésfeltevés és (nem vagy!) iránymutatás volna. A kis mátrai falu plébánosa - aki nyilván tíz településen suzukizik körbe vasárnaponként - képes volt hit és cselekvés, igazság és kegyes hazugság lényegére rávilágítani. Üres templomnak, az is igaz.

Alfája és omegája az érthető keresztény beszéd mindennek. S ha az ebben való reformáció és a keresztény-keresztyén megújulás elmarad, szci-fi írók pénzre és hatalomra váltott veszedelmes tanai tölthetik be az űrt. Attól pedig a Jóisten mentsen meg bennünket!