Kimoroghatom magam kicsit? Rövid leszek, csak két kis friss élményemet mesélem el. A gyerekek napok óta rágják a fülem, hogy vegyek nekik filctollat, mert már kirajzolták az otthoni készletből a színeket. A táblakapirgáláshoz hasonló fájdalmat okoz a fülnek egy kifogyott filctoll vakarászása a rajzlapon, így felfogva és meghallva a helyzet súlyosságát a közeli Tescóba futottam filcért. Hiba volt.
Sok vacak, minőséghibás terméket vásároltam már családanyai pályafutásom során (ragasztócsík nélküli pelenka, nyuszi alakú sütőforma, amiből kifolydogál sütés közben a tészta), most tovább bővült a lista: a 28 darabos készlet tökéletesen alkalmatlan volt eredeti funkciójának betöltésére. Gondolom, úgy 3-4 évet állhatott valamelyik raktárban, mert kibontás után (a gyerekek alkotóvágyuktól hajtva azonnal rávetették magukat a szerzeményre) kilehelték lelküket. Egy halovány csíkot hagyva maguk után mementóul egytől-egyig kifogytak. Ez rám nézve a kölkök igen hangos rosszallásának kezelésén túl azt jelentette, hogy ülhettem autóba, vihettem vissza az áruházba, sorban állás, magyarázkodás, papírtöltögetés: uszkve 50 perces bosszús procedúra három rikoltozó gyerekkel.
A másik eset tegnap történt. Egy megállót szerettem volna utazni metróval, ami miatt szinte felszállni sem lenne érdemes, de ha nagyon szorít az idő, muszáj. Miután bérletem nincs, irány a jegypénztár, kértem egy szakaszjegyet. Az elárusító néni zsörtölődve közölte, hogy napok óta kéri a központtól, de nincs szakaszjegy, nem küldenek, csak rendes, 320 Ft-ost. Ez, ugye, 60 Ft-tal több a 3 megállós útra jogosító szakaszjegynél. Nem nagy pénz, de mégis, hogy is van ez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése