Konzumkényszer

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de gazdasági világválság ide, vagy oda, az én vásárlási lázam egész egyszerűen nem akar meggyógyulni. Sőt, minél közelebb a hónap vége, annál agresszívabban támad meg a kórság. Tapasztalatom szerint kevés pénzt ugyanúgy el lehet herdálni, mint a sokat. Akár sok, akár kevés, nekem ugyan édesmindegy, nem úgy, mint szegény Embernek, aki aktív közreműködésemmel hajdan-volt belvárosi yuppifiúból amortizálódott görnyedt hátú négygyerekes hivatalba kocogó családapává.

Büszkén jelenthetem, hogy pár hónapig felelősségteljes családanyaként működtem, s a sarki boltba is csak tej-kenyérre elegendő apróval merészkedtem ki (ha teljesen őszinte akarok lenni, tulajdonképpen elfelejtettem a bankkártyám pin-kódját).
Aztán egyik éjjel álmomban hangot hallottam: „Irma, Irma ne költs annyi pénzt hülyeségekre, nézd meg szegény Embert, már alig bírja az anyagi terheket!” (gondolom nem az Úristen ereszkedett le hozzám, csak az amúgy mostanában  igen tohonya felettes-énem emberelte meg magát egy pillanatra) Született lázadóként, a reggeli kávénál mélyen az Ember szemébe nézve tartottam a markomat, s közben lyukas tornacipőkről, kinőtt nadrágokról és elvesztett pulóverekről magyaráztam.  A nagy sóhajok közepette hozzám vándorló bankjegyeket remegő kézzel gyűrtem a zsebembe, majd hevesen dobogó szívvel indultam  bevásárló körutamra. Mondanom sem kell, hogy csupa teljesen haszontalan dolog mászott be a kosaramba, mint pl. egy kánikula-blúz Királykisasszonynak (nyárra tuti kinövi, viszont úgy számolom két év múlva télre Kórházi Farkasunkra jó lesz), kordbársony-ünneplő ruha (így pont meg van az egy tucat ebből a műfajból), és nekem egy fehér kötött fodros kardigán (nagyjából úgy nézek ki benne, mint Dávid Ibolya a hétvégi telekre menet). Immáron lecsillapodva, szomorú szívvel szemrevételezve a teljesen értelmetlen hadizsákmányt, kutatni kezdtem az én szörnyű bolondériámért felelős bűnös után. Nem kellett sokáig keresgélnem, a megfelelő közhely  gyorsan bevillant: csillogó kirakatok, fogyasztásra buzdító reklámok, a postaládából ordító színes katalógusok, a gyerekeim öltözködését fikázó sznob osztálytársak. Hiába ismeri az ember a szemfényvesztés pszichológiáját, könnyű elcsábulni. Meg hát azért jól jön néha egy kis önámítás is.

Hazafelé bandukolva, miközben a fejemben zúgott a „Ha nem fogyasztasz, nem lehetsz boldog, teljes értékű ember”- szlogen, lepillantva a földre egy tízezer forintos bankjegy mosolygott vissza rám. Miközben mohón megragadtam az értékes papírdarabkát, elöntött a szégyen: dorbézoltam, felelősséget-hárítottam, de a Jóisten mégis szeret engem. Ígérem soha, de soha többé nem engedek a gonosz csábításának, bármilyen csilivili, ordibáló és önbizalom-pumpáló álarcban is próbál engem megkísérteni…vagy csak akkor, ha rengeteg eltapsolni-való pénzünk lesz…no meg persze akkor, ha kilyukad a gyerek tornacipője, vagy kinövi, esetleg elveszíti.

Zafirma