KitűNő - Wittner Mária '56-os szabadságharcossal beszélgettünk

                                                
"Vigyázz a hajamra, hóhér!"

Nemcsak ünnepnapokon tűzzük ki házunk homlokzatára a magyar zászlót. Nem akarunk „magyarkodni”, de szeretjük, ha ott lobog az év minden napján. Más így belépni a kertkapun. Az időjárás viszontagságai rendre megkoptatják a trikolórt, s ha már végképp újra van szükség, mindig ugyanonnan szerezzük be: a közelünkben élő Wittner Máriától. A közelgő október 23-a alkalmából zászlót cserélünk, és Vele beszélgetünk.

Nagyon jó kézügyessége van. Mióta foglalkozik zászlókészítéssel?

Már a 90-es évek közepe óta. De mindig is szerettem varrni, a szakmám is ez volt. Nemzeti zászlót varrni pedig külön öröm.

Milyen gyermekkora volt?

Nem a szüleim neveltek. Gyermekkoromat kétéves koromtól a karmelita nővéreknél töltöttem, akiktől nagyon sokat kaptam. Innen hoztam a meghatározó értékeket: a humanitást, a hazaszeretet és nem utolsó sorban a hitet, ami sok mindenen átsegített, a legnehezebb időszakokon is. Tizenhárom évesen kellett elhagynom őket, mikor 1950-ben államosították az intézményt. Akkor állami gondozásba kerültem.

Vagány, szókimondó kislány volt, ahogy azt egy forradalmárnőről képzeljük?

Nem ezen múlt, hogy beállt-e valaki a barikád mögé, de az igazság mellett mindig kiálltam és kiállok azóta is, bárkié is legyen az. Egyszerű a képlet: az igazságot ki kell mondani, mert hazudni bűn! Ez a szókimondás már gyerekkorom óta meg van bennem. Húztam is miatta a rövidebbet eleget, különösen a börtönévek alatt a sok fegyelmivel…

Hogy került Pestre?

Lejárt az állami gondozásom. Miután Pesten születtem, az igazgatóm írt egy papírt, hogy a fővárosi letelepedést megkaphassam, és mentem dolgozni.

Nagyon fiatal volt, mikor kitört az 56-os forradalom. Egyértelmű volt, hogy részt vesz benne?

Nem voltam egy Petőfi Sándor, de valahol az emberben ott volt a hazája iránti szeretet, a történelmünkből fakadó kötelességérzet. Ezekről sokat olvastunk, sokat tanultunk, valahogy természetes volt, hogy ott a helyem. A félelmet pedig, ami az országot akkoriban eluralta, éreztük, hogy meg kell végre szüntetni. Forradalmárrá nem is ’56-ban lettünk, inkább az azt követő börtönévek tettek minket azzá.

 
Hol hajtotta álomra a fejét egy-egy forradalmi nap estéjén? 

Albérletben laktam, de nem mentem haza. Október 23-tól november 4-ig végig ott voltam a forradalomban.

Mit érzett, mikor komolyra fordult a helyzet és fegyvert kapott a kezébe? Nem félt, hogy használni is kell majd?

Mikor gimnáziumba jártam, adtak fegyvert a kezünkbe, oktattak is bennünket a 48-as mintájú kispuska és hadipuska kezelésére, sőt megtanítottak lőni is vele. Így aztán a fegyverek ismerősként köszöntek vissza a forradalomban. Egyébként nem gondoltunk a félelemre, nem is volt rá idő.

Tizenkilenc évesen szeme előtt haltak meg barátok és fegyvertársak. Felnőtté tette ez az időszak?

Talán érettebbé tette az embert. Ugyanis tényleg mellettünk estek el a társaink, de számomra döbbenetes igazán az volt, hogy micsoda ellenséggel kellett szembenéznünk: robbanólövedékkel lőttek a túloldalról. Ezért aztán jóval több ember meghalt, mint ahogy egy „sima” sebesülésnél esetleg szükségszerű lett volna.

Meg is sebesült egy repesztől.

Igen. November 4-én a Péterffy Kórházba vittek, három szilánkot kaptam, az utolsót 1980-ban operálták ki. November 9-én, amikor kijöttem a kórházból visszamentem az utcára, hogy találok–e még valakit a társaim közül. Akkor már nem volt senki, csak romok és halottak mindenütt…

Ekkor már volt egy kisgyermeke, aki vidéken élt. Mikor látta őt legközelebb?

Mielőtt letartóztattak, Székesfehérváron.

Ez 1957 nyarán volt. Addig mi történt?

Elhelyezkedtem dolgozni. A képzőművészeti főiskolán voltam modell. Amikor befejeződött az iskola, a „Hőpalackban” (Orion) helyezkedtem el a Váci úton. 

Hatodrendű vádlottból lett elsőrendű. Kiderült azóta, hogy miért?

Ezen sokat gondolkodtam azóta is, valószínűleg a nagy szám miatt, meg mert mindig helyreigazítottam a nyomozó tévedéseit. Emlékszem, októberben felvittek a zárkából kihallgatásra, ott volt a kihallgató asztalán a Népszabadság, benne a fényképem és aláírva, hogy „egykori zárdanövendék és prostituált". Felháborodtam azon, hogy csőcseléknek és prostituáltnak neveztek bennünket. Közöltem is a nyomozóval, hogy azért, mert van egy gyerekem, nem vagyok prostituált!

Tutsek vérbíró volt kiírva a tárgyalására, ami egyet jelentett azzal, hogy halálos ítéletek fognak születni. Mi játszódott le ekkor Önben?

Akkor tudtuk mindnyájan, hogy halálos ítélet fog születni. Végül is Sticker Katival, akit aztán halálra is ítéltek, megbeszéltük, hogy közömbös arcot vágunk majd az ítélet hallatán.

Végül életfogytiglanra módosították az ítéletet, de három társát, a 25 éves Sticker Katalint, a 27 éves Tóth Józsefet és Kóté Sörös Józsefet halálra ítélték. Mit érzett ekkor?

Nagyon nehéz volt. Az embernek lelkiismeret-furdalása volt, hogy életben maradt.

Nagyon kötődött Katihoz. Mikor kivégezték verset is írt róla. Mondhatjuk, hogy Ő volt a legjobb barátja?

Igen. Együtt voltunk a forradalom alatt végig. Egyébként mind a három kivégzett társamhoz írtam egy-egy verset, de Katihoz kettőt, mert neki írtam, a „Vigyázz a hajamra, hóhér” címűt is. Mielőtt kivégezték, azon gondolkodott, vajon levágják-e majd a haját? Azt mondtam neki, majd megkérjük a hóhért, hogy vigyázzon a hajunkra. És ő tényleg megkérte. Ennek az emlékét őrzi ez a vers.

Elmondaná?

Vigyázz a hajamra, hóhér!

Csak most fésülködtem.

Nem akarok kócosan menni az Úr elébe.

Vigyázz a hajamra, hóhér

Most nagy útra megyek

Hol megszűnik minden, mi földi

S elhágy az emlékezet.

Siess hóhér,

de vigyázz!

A hajamnak ne árts,

Méltón akarok menni a társaim után.

A hajamra vigyázz hóhér!

Többé már nem fésülhetem

Éltem tükre elhomályosul

Kioltja fényét hóhér kezed.

Hosszú útra megyek, hóhér

Odaát várnak már társaim

Éltünk közös szent harca

Holtunkban is összefűz.

A börtönben töltött tizenhárom év alatt mi adott erőt egyik napról a másikra az életben maradáshoz? Sokat gondolt kisfiára, s volt még, aki rajta kívül hazavárta?

A hit és a makacsságom, e kettő segített a túlélésben. Amikor a börtönévek emlékeiből fakadó nagyon súlyos idegösszeroppanásból kellett felépülnöm, két hét úgy esett ki az emlékezetemből, hogy azóta se tudok semmit visszaidézni belőle. A kisfiamat a korábbi intézeti igazgatóm rendszeresen behozta látogatni, tartottam vele a kapcsolatot. Rajta kívül senki más nem várt, csak a volt igazgatóm, Patkós Gyula aki nagyon sokat segített szabadulásom után is.

Megbélyegzetten, fiatal éveitől megfosztva és nincstelenül mihez kezdett a szabadulás után?

Az én kedves igazgatóm vett pártfogásába Szolnokon is. Ő szerzett munkahelyet a minőségi szabóságban. Sokat köszönhetek neki, mert a feleségével, Teri nénivel együtt pótolták édesapámat és édesanyámat is.

Mit lehet mondani egy kamasz fiúnak 13 év után? Nagyon nehéz volt anyaként újra megismerni gyermekét?

A fiam ballagására jöttem ki. Valóban nagyon nehéz volt, pedig az egyik szemét az ember mindig rajta tartotta még a börtönből is. Sokat beszélgettünk erről az igazgatómmal. Egyébként a fiamat is büntették: gyógypedagógiai intézetben fejezte be tanulmányait, miközben az iskola sakkbajnoka volt.

Gyermekével sokat beszélgetett a múltról vagy inkább kerülte a fájdalmas témát?

Beszélgettünk, de csak később. Pontosan tudta, mi történt velem, hisz a börtönben többször volt beszélőn nálam, amiről egy másik versem is született „Beszélő” címmel.

A sors furcsa fintora, hogy mai munkahelye, a Képviselői Irodaház egykor az ÁVH közvetlen irányítószerve, a Belügyminisztérium székháza volt. Milyen érzések kavarognak Önben, ha választott képviselőként belép ebbe az épületbe?

Nyomott érzésekkel jövök be mindig, mert pontosan tudom, hogy milyen célt szolgált ez az épület. Kísértenek itt a halottak, és egyszer már valakinek fel kellene szentelnie ezt az épületet. Kiűzni a gonoszt.

Hogy érzi: a rendszerváltás óta jobban ismerjük 1956 igaz történetét? Tisztulni látszik-e a múlt vagy csak homályosul?

Még sok minden számunkra, egykori forradalmárok számára is titok. Ideje lenne már feltárni a teljes valóságot, hogy elkövetkezhessen végre a társadalom tisztulása. Ezért küzdünk, mert ez a mi feladatunk.

Szokott  álmodni a múltról?

Már nem.

Ha visszatekint eddigi életére, másképp csinálna valamit?

Visszafelé pörgetve az életemet, mindennek megtaláltam a miértjét. Arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon nehéz volt, de megérte. És ezt folytatom tovább. Nem, nem csinálnék semmit sem másként, nekem ez a sors volt megírva.

Végezetül, ha a forradalomhoz kötődő kedvenc zenéjét kéne megnevezni, mi lenne az?

A Kárpátia Zenekartól egy szám: Neveket akarok hallani, én nem tudok megbocsátani