Baljós képzetek a fakanál mellett

"A görög adósságról mindenki tudja, hogy nem visszafizethető, legfeljebb nem mondják ki, ilyen brutálisan, mint én most. Nyilvánvaló, hogy Kína lassul, az Egyesült Államok kínlódik, az eurózóna a stagnálás felé halad. Ebben a környezetben kell biztonságos helyre kormányozni Magyarország hajóját." - idézi Borókai Gábor a Heti Válasz online véleményrovatában Orbán Viktor miniszterelnök október 11-én elhangzott szavait. Itt.

Akinek füle van, hallja, akinek szeme, látja és zsigereiben érzi: megint bajban vagyunk! A vasárnapi főzőcske közben nekem is ez jár a fejemben.
 Sokszor átéltük már ezt a nyomasztó, szorongató érzést, rutint is szereztünk, hisz nem sok prosperáló periódus adatott a rendszerváltás óta és persze, azt megelőzően sem. Talán csak az első Orbán-kormány ideje. Sikeres nemzeti gazdaságpolitika és a világban is relatív nyugalom jellemezte azt a néhány felívelő évet, mikor úgy érezhettük elérkezett a nemzeti megújulás, a gazdasági és kulturális reneszánsz ideje. Legalábbis akkor úgy éreztem. De nem tartott ez sokáig. Aztán megint a pazarló rablógazdálkodás, a hitelfelvétel és megszorítás szokott ritmusa hullámzott végig az országon. 

És közben a fejlett világ is felélte saját gazdasági rendszerét, az addig fenntarthatónak és fejlődőképesnek kikiáltott szisztémák 2008-ra megbicsaklottak, hangosan kiáltozva tele a világot: baj van! Igen, az elkényelmesedett jóléti államok elvesztették józanságukat és éberségüket: elkótyavetyélték hitüket és kultúrájukat, kiszolgáltatták magukat a nemzetközi pénzügyi hatalomnak és a multikulturális szellemnek.  Emlékszem, a pesti utcákon 2007 októberében terjedt a félelmes hír: nagy baj van, titokban összegyűlt a kormány, lehet, hogy államcsőd közeleg. Gyomorgörcsös pillanatok voltak, valami ilyesmi lehet a háború híre? Időlegesen aztán sikerült visszakormányozni a rossz irányba száguldó nagy gazdaságokat, a forint is túlélte, de az alapvető problémák megmaradtak.

És most megint baj van. Újabb hulláma söpör végig a világon a válságnak, és ne legyenek illúzióink, minket sem kerül el. Sőt! Az ancien regime erői ahelyett, hogy saját kudarcaik okát kutatnák és tehetetlenségüket próbálnák legyőzni, most mintha ellenszenvvel és vicsorgó fogakkal néznének Magyarország és a renitensen viselkedők felé: a megadóztatott nyugati bankok, a nyugdíjkassza államosítása, a nemzeti szempontok előnyben részesítése ugyanis elevenükben találta őket. 

Hogy merészel egy kis ország szembe menni az általuk diktált, egyébként már kimondhatóan megbukott világrenddel? Ha ez így megy tovább, mások is követhetik, s annak ők lesznek a vesztesei. Példát kell statuálni! Cikkezzünk hát a legnagyobb európai lapokban egy kis budapesti színház igazgatói kinevezéséről mint a szélsőjobb veszedelmes térfoglalásáról (döbbenetes, micsoda arányvesztés, és megint és újra a szokott módszerekkel), aztán nosza, próbáljuk bedönteni a forintot, mutassuk meg a világnak, hogy mi vagyunk az urak! 

Vagy ezek csak ostoba, felfokozott érzések, egy gyerekeiért aggódó anyukában kavargó szorongások lennének? Bárcsak így lenne! De a forgatókönyv nem csak néhány évre előre érdekel. Mert remélem, egyszer unokáink is lesznek. 
Ja, és ha ilyen baljós képzetek kerítenek hatalmukba, feltör bennem az ősi túlélő, és értelmiségi családomat rendre azzal bosszantom, hogy földet kéne vennünk, ahol megteremhet minden, ami az élethez kell. Hogy a fakanál mellett mindig legyen mit kavargatni...