Mérges mese

Vannak olyan emberek, akikkel mindig történik valami. Művészlélek pont ez az embertípus. Rendszerint valami szörnyűség esik meg vele, amit mégiscsak megúszik valahogy. Kisgyerekként is ilyen volt: kiesett az ablakon, de semmi baja sem lett, egy öngyilkosjelölt nagynéni akkor nyitotta meg a gázcsapot, amikor ő is ott volt,

de anyu még időben érkezett, dyslexiája miatt végigbukdácsolta az iskolaéveket, ennek ellenére elvégzett egy nívós felsőoktatási intézményt, kiderült hogy nem lehet gyereke, aztán a legrosszabb pillanatban az, hogy bocs, de mégis. Nyilván teljesen bolond (nyolc hónapos terhes voltam, amikor véletlenül macskakajából főzött nekem pörköltet). Nyilván imádnivaló. Mindig vigyorogva tekint a jövőbe, a pofonok meg se kottyannak neki.

Amikor felvettem a telefont, az első mondat után tudtam, hogy már megint történt valami. Megérzésem helyesnek bizonyult, épp a toxikológián csücsültek két éves kisfiával, Tökivel. A történet kiborító: reggel a kertben játszadoztak, amikor is Művészlélek valahol a homokozó és a babakocsi között piros megrágott tablettákra lett figyelmes. Hamar kiderült, hogy bombabiztos patkányméregről van szó, amit valaki bedobott az utcáról, feltételezhetően a kedvenc családi vizsla elpusztítása céljából, szemmel láthatóan nem törődve azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a házban egy kisgyerek lakik (Művészlélek igazi művészlélek, kipukkant labdák, kerék nélküli babamotorok, sáros gyerekfélcipők félreérthetetlenül jelzik, hogy egy totyogó birtokolja a területet). A gonoszság, felelőtlenség és primitívség ilyen gyalázatos megnyilvánulása láttán az ember szóhoz sem jut, s nincsenek is olyan kifejezések, amivel minősíteni lehetne ezt a brutalitást, így hát nem is lihegek tovább ezen a témán.

A történet második részét csak pár nappal később ismertem meg. A patkányméreg megtalálása után az aggódó anya kétségbeesetten hívta a kórházi ügyeletet. A vonal túlsó végén a doktornő közölte vele, hogy eszébe ne jusson bevinni a gyereket, figyelgesse csak a kicsit otthon. Aztán kiérkezett az állatorvos (infúzió, gyógyszerek a kutyának) és felvilágosította a családot, hogy három nap után ható halálos méregről van szó. Rohanás a gyerekkórházba, a telefonból már ismert ügyeletes orvosnő puffogott egy sort, szerinte feleslegesen hozta be a gyereket, hiszen anyuka elmondása szerint a kisfiú valószínűleg nem evett a méregből. Végül durcizva felvette őket az osztályra.

Nekem a történet második része fáj jobban. Mert tudjuk, hogy sok a rossz, a gonosz, a veszélyes ember. Ezt a tényt azonban könnyebb elviselni azzal a hittel, miszerint vannak olyan emberek is, akik segítenek jobbá, szebbé, elviselhetőbbé tenni ezt a világot. Én személy szerint – valószínűleg jó pár anyatársammal együtt – abban bízom, hogy egy gyerekorvos hivatásánál fogva ezt a kategóriát gazdagítja. Ezért innen (mellesleg a három napja lázas gyerekem mellől) kérlek titeket kedves Doktor nénik és Doktor bácsik, hogy vegyetek minket komolyan és legyetek velünk türelmesek! Még akkor is, ha kevés a fizetésetek, ha sokat túlóráztok és nem becsülnek meg benneteket kellőképpen. Tudom, hogy gyakran feleslegesen zaklatunk titeket, idegbeteg módon őrjöngünk semmiségek miatt, és ostoba kérdéseket zúdítunk rátok. Minden erre utaló jel dacára nem vagyunk idióták, egyszerűen csak a legféltettebb kincsünkről van szó. És számunkra a valószínűleg nem az nem egy számokkal leírható statisztikai fogalom, hanem sokkal inkább a lehet hogy igent jelenti. Ne vegyétek el a hitünket ebben a veszélyes, kiszámíthatatlan világban!

Művészlélekék köszönik szépen, jól vannak. A kutyus felépült, a vérvétel bizonyossá tette, hogy szerencsére az undok doktornőnek volt igaza, és Töki nem csócsált patkánymérget. Igaz, hogy a kórházban a kelleténél egy nappal tovább dekkoltak, ugyanis épp a zárójelentésre várva Töki fejre esett a kórházi ágyból a padlóra, ezért benn tartották őket agyrázkódás gyanújával megfigyelésre. Szerencsétlenségükre pont egy lelkiismeretes orvos volt szolgálatban. (Zafirma)