Lelki zöldségek

 Intézményben szorongani, vagy otthon megbolondulni?

Szeptember a pityogós anyukák és gyerekek szezonja. Ha csak kidugom az orromat itthonról, tuti, hogy a kavargó falevelek között belebotlok egy-két éppen bölcsödébe, vagy óvodába beszokó könnyes szemű ismerősbe. Ezekben a drámai hetekben még a legelszántabb szülők is elbizonytalanodnak: Biztos, hogy már elég nagy a gyerek? Megfelelő intézményt választottunk? Lehet, hogy a délutános óvó néni tényleg egy boszorkány?

Ezek az én nagy napjaim. Kihúzom magam amolyan „ugye én megmondtam?” – módon, én ugyanis megrögzött intézmény-ellenes vagyok nagyjából azóta, hogy anyukám először belökött a bölcsőde kapuján.

Októberre persze minden megváltozik. A gyerekek beszoknak, boldogan szórják a homokot új kis pajtásaik fejére, az egykori sorstárs-anyukák pedig megifjodva, kopott farmerjaikat kiskosztümre cserélve vidáman kocognak a munkába, a kozmetikushoz, a női kondicionáló tornára, avagy a náluk évekkel fiatalabb szeretőjükhöz. A kihalt játszótereket csak én őrzöm az éppen aktuális nem-beszoktatottammal…

De most csak szeptember vége felé járunk, úgyhogy elégedetten hallgatom a könnyes sóhajokat, és osztom az észt az arra rászorulóknak.

Szerencsére Magyarország olyan hely, ahol a szülő többnyire eldöntheti, hogy otthon marad-e a gyerekével, vagy sem. Persze tudom, hogy a helyzet nem rózsás, sokan a megélhetés, vagy a karrier miatt nagyon hamar visszakényszerülnek a munka világába. Nagyon nehéz lehet nekik, ők egész biztosan elesnek egy csomó boldog kaka-szagú délelőttől, mégis úgy gondolom, hogy tudatos odafigyeléssel, energia többlettel és optimizmussal megélhetik azt az örömet, ami nekünk „otthon lógós” anyukáknak ab ovo megadatik. Mi, boldog többség többé-kevésbé magunk dönthetünk arról, mikor vágjuk el a köldökzsinórt. Nem ügy, rengeteg szempontot kell mérlegelni, és nincs is tökéletes megoldás. Én például azt gondolom, hogy a gyereknek négy éves koráig az anyja-apja mellett a helye, persze egy-két vésztartalék nagynénivel, nagymamával kiegészülve. A férjem meg azt vallja, hogy fogalmam sincs a Nagybetűs Életről. Elege van abból, hogy hat éhes szájat egyedül kell betömnie, ráadásul szerinte a nagy itthon-ülős ősanyaságba már teljesen belezavarodtam. Így hát kezdek óvatosabban fogalmazni: dicsérni való , ha egy anya ideje nagy részét a gyerekével tölti az első két évben. A bölcsek  szerint ez az ősbizalom kialakulásának időszaka, amikor szerencsés esetben megtapasztaljuk, hogy élni jó, szeretnek minket, számíthatunk a környezetünkre és képesek vagyunk mi is hatást gyakorolni a világra. A képlet pofonegyszerű: ha megtanuljuk, hogy anyu feltétel nélkül szeret minket, akkor a későbbi pofonok ellenére is tudunk bízni magunkban és a környezetünkben. Már csak ezért is megéri otthon maradni. Ráadásul ha már egy évet kibírtunk otthon, akkor érdemes a másodikat is: az első év soha meg nem térülő befektetései után totyogósunk kezdi meghálálni a meghálálhatatlant: ahogy oszlik a homály kis agyából, úgy lesz egyre édesebb. Ez a néhány hónappal ezelőtt még csak krumpliszsákként fekvő csodabogár megtanul beszélni, énekelni, féltékenykedni, viccelni, testvért gyepálni és együtt-bandázni. Negyedszerre élem meg a csodát, de még most sem tudok betelni vele. A későbbiekben a helyzet bonyolódik. A második év után bármennyire is kivetkőzöl önmagadból, egyre kevésbé leszel szórakoztató gyermeked számára, ezért beindulnak a mókuska tornák, ugri-bugri táncok és pirospacsi-klubok. A szórakoztató iparnak ezeket a napjainkban kiteljesedő formáit azonban ép eszű felnőtt sokáig nem bírja elviselni. Úgyhogy, ha az idegeid nincsenek kötélből, akkor lehet, hogy az egész család jobban jár a bölcsődés-óvodás verzióval.

Mellesleg az idén ősszel én is beszoktattam egy gyereket. Ráadásul lazán, könnymentesen. Azért a kiskosztüm ( s pláne a többi) várat magára, még maradt itthon egy totyogós, akivel délelőttönként a csendes utcákban kergethetem a kóbor macskákat. (Zafirma)