A tegnapi nap első fele folyamatos bosszankodással telt. Ott kezdődött, hogy bevonatoztam Budapestre dolgozni. Munkahelyem átköltözött egy másik épületbe, ahol azt hittem, munkára, azaz számítógép-használatra alkalmas körülmények várnak majd. De tévedtem. A bútorhalmokat még csak sikerült helyére tologatni, mégis rokkantnak éreztem magam: társam a szürke mindennapokban ugyanis szétszedve pihent egy nagy kartondoboz alján. Gép és net nélkül pedig nincs értelmes teendő.
A bosszankodás azzal folytatódott, hogy hazaérve robogtam a lakás különböző pontjaira a magammal cipelt laptopon megnézni végre várt- és megválaszolásra váró leveleimet, de újra és újra hibaüzenet fogadott. Kétségbeesésemben hívtam gépzseni barátunkat, aki lakonikusan közölte, hogy a vinyónak (winchester) annyi, de legalább a gépen lévő dolgokat meg tudja menteni. Hát jó, van másik! - gondoltam, mint Eötvös bohóc, s átültem a stabil géphez. Bekapcsolás után valami fura, berregő hangot hallatott és kilehelte lelkét. A szaki barát megnyugtatott: hardverprobléma. De nem nyugodtam meg. Az első dühkitörések után, számot vetve a helyzettel, kezdtem lelkileg a parajelenségek irányába fordulni, s felrémlett, hogy két napja is elektromosan fel voltam töltődve, mindenkit megráztam, aki vagy ami hozzámért. Talán én lennék ennek a katasztrófahelyzetnek az oka?! A hiba az én készülékemben van?
Aztán kinéztem az ablakon. A rigók békésen ugrabugráltak az őszi napsütésben. És mélységes nyugalom áradt szét bennem. Nincs mit tenni, fel vagyok mentve: egyszerűn NINCS gépem! Itt a szabadság! Főztem egy kávét és kiültem a napra, beszippantani a nyárutó illatait. A gyerekekkel pedig szuper bunkert építettünk az orgonabokor aljában. Jelentem tehát: a neten túl is van élet! És nem is akármilyen!
A net rövid pórázon tart. Le is zárom a gépet!
VálaszTörlés