Ma már az index is hozta a hírt, tehát illik komolyan vennünk: gyorsabban halunk, lassabban születünk. (Mármint nem a haláltusák és vajúdások idejét hasonlították össze a megtévesztő cím alatt, hanem egyik sorskérdésünk, a népességfogyással kapcsolatos legfrissebb KSH-adatok jöttek ki.) Valóban, 2011 első négy hónapjában 27.560 gyermek születésére 45.515 halálozás jutott. Nagyon durva! Noha a szomorú tendenciát régóta ismerjük, a folyamat mégsem mindig kézzelfogható. Tavaly például egy kisvárosnyi népesség tűnt el az országból, ám a térképen idén sincs kevesebb település. A drasztikus csökkenés nem feltétlen érzékelhető a mindennapokban.
Pár hete mégis átéltem a népesedési átrendeződés kézzelfogható élményét.
Kisfiammal, aki egy ideje rekedtséggel küszködik, felkerestük a hozzánk legközelebbi (mintegy 30 km) fővárosi gyermekkórház fül-, orr-, gégészeti rendelőjét.
Már rutinos voltam és több korábbi kudarcunkból tanulva nem ültem fel a gondosan noteszkámba jegyzetelt rendelési időknek, telefonon is érdeklődtem. A kacagó hangú recepciós továbbkapcsolt a portáshoz, mondván, ő tudja csak megmondani, a hivatalos rendelési időhöz képest ma épp mikorra várható, hogy bejön egy orvos. A titkok tudója lapozgatott, majd közölte, hogy „egy jó fél órával később ér ide a doktornő”. Tudomásul véve a balkánias eljárásrendet, megállapítottam, hogy az ovinak mára lőttek, a munkahelyemről is elkések, de a tartós rekedtség nem tréfadolog. Indulunk!
A bejelentkezésnél egy helyes ázsiai anyuka állt előttem, aki bőgő kisfiával igyekezett ugyancsak a fülészetre. Nagy nehezen kibetűzték a nevét, aztán mi kerültünk sorra. A váróban azt hittem az előző kisfiú nagymamája ül: ősz, sovány, kínai asszony, ám kiderült, hogy ő egy nagyobbacska (szintén kínai vagy talán fél-kínai) kislánnyal van.
Rajtunk kívül még ketten várakoztak, gyors kikérdezésem alapján minden szülő egyke gyermekkel.
Aztán a portás által kiszivárogtatott időponthoz képest jó húsz perccel később belibbent a doktornő. Nem rá számítottam, három gyerekemmel elég sokszor jártunk már itt, de hozzá még nem volt szerencsénk.
Telt, múlt az idő, a kis Huan után egyszer csak szólítottak minket. A vizsgálóban a doktornő erős akcentussal kérdezte, mi a panasz? Bevallom, nem értettem a szavait, bután néztem rá. Aztán az ismerős asszisztensnő észrevette tanácstalanságom, fordított, s elnézően hozzátette: a doktornő görög.
Úgy megörültem a kedves asszisztensnek, mint mikor hosszú távollét után egy nemzetközi repülőtéren először hallani magyar szót. De tényleg, hova lettek a magyarok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése