Minap a Bazilikában voltunk gyászmisén. Engesztelés az elnökért, Mádl Ferencért. Egy villanásra láttam csak az özvegyet, aki törékeny termete ellenére elképesztő tartással viselte a halállal járó földi tennivalók gyötrelmeit és a temetést, a szentmisét, az együttérzés zuhatagát.
Ültem a férjem mellett és néztem az özvegyet. Minden temetésen rettegett és reménylő kíváncsisággal figyelem az elhunyt közeli hozzátartozóit. Próbálok leolvasni valami örökérvényűt az arcokról, s önkéntelen a sorsomra gondolok.
Hét éve vagyunk házasok. Ők 1955 óta. Több mint húszezer napkelte és napnyugta! Egy test, egy lélek, gyermek, unokák. De hogyan kel fel újra a nap, ha az Egész kettétörik? És mi? Vajon melyikünk megy át előbb a küszöbön? Kinek a rosszabb, aki előremegy, vagy aki marad? Isten kézzelfogható csodája, hogy az egyetlen bizonyosság tudatába nem őrülünk bele. Nézem a magára maradt özvegyet és csak a gyerekes vágy marad: a földi élet után újra együtt lenni szeretteimmel! Ugye megoldható?! (Lotte)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése