Végre nyár! Fészekrakási ösztöntől vezérelve (és férjem meg a gyerekek távollétét kihasználva) jön a hirtelen elhatározás: újrafestem a néhol már rozsdálló kerítést.
Elő az ócska pólót, fel a sortot és a baseball sapkát, munkáskesztyűt, és nosza!
Nincs is annál jobb, mint egy nyári falucska utcáján nekilátni valamilyen munkának. A szomszédos nyugdíjasok elismerő tekintete, a szódás és a kisgyerekes anyukák kedves csodálkozása eleve jókedvre derít. Aztán átbiceg Bandi bácsi, felajánlja a nagy becsben tartott drótkeféjét, amit „annak idején” még a gyárban is használt, esztergálás közben. Tudom, hogy szereti a sört, mi mással is hálálhatnám meg kiváltságos szívességét? A hűtőből elő a két Sopronit és a tűző napon, festékszagban huzi!
Egyetlen söröző teraszán sem esik ilyen jól! Közben megy a trafika, hogy „annak idején” így meg úgy, és halad a munka: egyre nagyobb teret hasít ki magának a selyemfényűre festett drótháló.
A szellemi munkák virtualitása közt szorongó létem felszabadult örömként éli meg az A-ból B-be való eljutás, a kézzelfogható eredmény örömét. Értékteremtő kétkezi munka. Mondta már valaki, milyen jó? A boldogság tényleg egy festékes bödönben lakna? (Lotte)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése